A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
123 jünk, ameddig csak lehet.” De ez nem zárja ki, hogy megtanítsuk őket lelkiismeretük vizsgálatára, és arra, hogy jámbor általánosságokon túlmenően valós életük zűrös részleteivel is foglalkozzanak. Amiről nem szóltunk... Azokra a szemrehányásokra, hogy nem beszéltem az evangelizációról, a pszichológiáról, a társadalmi igazságosságról, a lelkigyakorlatokról, csak azt tudom válaszolni, hogy egyetlen tanulmány keretein belül nem lehet mindenről mindent elmondani. Szíwel-lélekkel azt vallom én is, hogy a vallási képzetlenség ellen a tantermekben folyó küzdelem nem mozoghat légüres térben, és hogy a fiatalok teljes vallási képzéséhez szükség van hatékony evangelizáció- ra, diáklelkigyakorlatokra, az iskola és a plébánia liturgikus programjaira. Ha valakinek is azok közül, akik elfogadták a cikkemben leírt célkitűzéseket, az a benyomása támadt, hogy a hittanórák egyedül is elégségesek a megvalósításukhoz, a tapasztalat és a közösség lényeges közreműködése nélkül, David Powell ébressze őket gyorsan a valóságra. Amint én arra kértem a vallási nevelőket, vizsgálják fölül működésüket, úgy sürgeti ő a felnőttek egész társadalmát, hogy vizsgálják fölül, mennyire veszik komolyan elkötelezettségüket az ifjúsági lelkipásztorkodás iránt. Sokféleképpen el lehet gondolni az ifjúsági lelkipásztorkodás elemeinek egységbe illesztését, hogy a fiatalok ne összefüggéstelen, csip-csup daraboknak éljék meg őket. Például, mikor az ifjúsági csoport vagy az iskola hétvégi lelkigyakorlatáról lelkesen térnek haza, biztassuk őket, majd valamivel később segítsük őket a lelkigyakorlat hatásainak ellenőrzésében. Otthoni viselkedésükben hozott-e valami változást, a nem rokonszenves társak iránti magatartásuk változott-e? Tesznek-e valamit másokért, amit eddig nem tettek? Rendszeresebben imádkoznak-e? Jámak-e templomba? Törődnek-e vallási kötelezettségeikkel akkor is, amikor semmi kedvük sincs hozzá? ,,Unalmas ügy” Egyetértek David Powellel, hogy nem a mise az unalmas, hanem az a mód, ahogyan bemutatják és részt vesznek rajta. (Diákjaink tesznek-e ilyen különbséget?) És azt is hozzátettem, hogy mindent meg kell tennünk, hogy érdekessé tegyük. Ezen nem vitatkozunk. De továbbra is kérdés marad: mit tegyünk, ha emberi fogyatékosságok következtében — akár a miséző, akár a résztvevők hibásak benne — a misét unalmasnak érzik? Az a benyomásom, hogy sok fiatal, de sok felnőtt is úgy hiszi, hogy a misén való részvétel kötelezettsége megszűnik, ha az istentisztelet számukra nem felemelő élmény. Mi David Powell — és mi az olvasó — álláspontja ebben a kérdésben? Ha mindent megtettünk, amit csak tudtunk, hogy a celebrá- ciót érdekessé tegyük, és mégsem vonzó, van-e még olyasvalami, amit
