A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-03-01 / 3. szám

124

— még némi csalódás ellenére is - az istentisztelet kötelezettségének kell nevezni?

Ebben a szövegösszefüggésben jegyeztem meg, hogy sok katolikus és a legtöbb amerikai keresztény ,, ... az egyházi közösségeket sem aszerint ítélik meg, hogy ott Lélek és igazság szerint imádják-e az Istent, hűségesen hirdetik-e az Isten igéjét, és ünnepük Isten és népe találkozását a szentségekben, hanem szertartásainak vonzóereje, tagjainak barátságos magatartása és az otthoniasság jó érzésének kiváltására való képessége szerint.”

A fenti sorokban leírt jelenséggel kapcsolatban nem azonos a véleményünk. Ez rávilágít valami mélyen felkvő, alapvető különbségre a vallás iránti magatartásunkban. Más az a mód, ahogy a vallásról gondolkozunk, és a vallást gyakoroljuk. Azt hiszem, hogy a vallási nevelésre vonatkozó vitákat ez a különbség váltja ki,beleértve a jelen vitát is.

Ki az ellenség? Társadalmi életünk egyik legsajnálatosabb fejleménye a polarizáció, az ellentétek kiéleződése. Egyeseket annyira megdöbbent — és joggal - a „Jog az Élethez” mozgalom és az „Erkölcsös Többség” nem egy taktikája, hogy inkább letesznek arról, hogy valamit is mondjanak a nemiség felelőtlen használatáról, az abortuszról, mert úgy érzik, hogy az ellenfél malmára hajtanák a vizet. Egyesek közöttünk annyira dühösek az élettelen liturgiával megelégedő papokra és egyházközségekre, hogy képtelenek vagyunk azt mondani bárkinek, főképp fiataloknak, hogy templomba járni kötelesség. A szabálytartó, „sorbanálló” vallásosságtól annyira iszonyodunk, hogy nem bírjuk rászánni magunkat, hogy szabályokról is beszéljünk. A múltban elkövetett hibáink tudata, például a nemiség vagy a bűn kérdésével kapcsolatban, óvatossá tesz minket, semmi kedvünk negatív álláspont képviselőinek látszani ezekben a kérdésekben, nem akarunk visszaesni a régi puritánság vagy törvényrágás hibáiba.

Ha egyáltalán lehet az erényesek vétkéről beszélni, annak kell számítani azt a hajlamot, hogy a túlzásra az ellenkező túlzásba lendü- léssel válaszoljon. Itt az ideje, hogy elhatározzuk, nem engedjük magunkat megfélemlíteni sem a jobboldali, sem a baloldali szélsőségektől, körülhatároljuk a két szélsőség közt a saját területünket, és a szélsőségeket a nevükön nevezzük. Ha a tekintéllyel visszaélnek, ne féljünk visszaélésnek mondani, de legyen bátorságunk arra is, hogy a jogos tekintély védelmére keljünk. Bíráljuk az ízlés nélküli liturgiát, a gyenge szentbeszédet, a szolgalelkű istentiszteletet, de soha ne adjuk fel a reményt, hogy az istentiszteletet kifejezővé tegyük. Az álszentes- ségről rántsuk le a leplet, de nevezzük nevén a bűnt is. Legyünk meg- értőek a fiatalok iránt, de igényesek is. Mondjuk bűnösnek őket, de tegyük hozzá, hogy Isten mindenképpen szereti őket, amíg elismerik