A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-03-01 / 3. szám

122

Ami Isten mindenekfelettiségét illeti, nem vagyok biztos benne, hogy egy dologról beszélünk. Az Isten transzcendenciájával kapcsolatban a kérdés nem az, hogy Isten kemény-e, vagy önkéntelen vágyainkkal ellentétes-e, hanem az, hogy egészen más, és nem olyan, mint mi. Teremtmények lévén feladatunk az, hogy megfeleljünk várakozásainak, és nem a fordítottja. Úgy hiszem, hogy az Egyesült Államokban, a vallási sokféleség és türelem országában, ahol a nekünk tetsző vallás és egyház választására biztatnak bennünket, a teremtményi engedelmesség gondolata háttérbe szorul. Wül Herberg erről beszélt a „Protestáns, katolikus, zsidó” című könyvében. Mint zsidó nem osztotta velünk az újszövetség látásmódját. Lehet, hogy Istent ellenségnek festeni már túlzás, legalábbis a kifejezés vitatható. De mint szociológus rátapintott az amerikai vallásosság egyik hiányosságára, amit azok a fiatalok, akiket Mr. Powell és én tanítani próbálunk, magukkal hoznak.

A jóleső érzés. Én is vallom, hogy „a diákok vallásos igényei és problémái szorosan összefüggenek érzelmi, családi és társadalmi problémáikkal.” Ezeknek a problémáknak nagy része a saját maguk csökkentértékűségének érzéséből származik, és Istent mindent ellenőrző mennyei rendőrfőnöknek képzelve a bajt csak súlyosbítjuk. Készségesen elfogadjuk, hogy a serdülőkkel bűnről és lelkiismereti felelősségről beszélni nagy okosságot és finom érzékenységet kíván. Amint D. Powell nem akarja a diákok problémáit megnövelni, én sem akarom. De ő úgy véli, hogy én túlságosan az egyik oldal felé hajlok; én meg úgy vélem, hogy ő az ellenkező oldal felé hajlik túlságosan.

Kerülő úton át igyekszem megvilágítani, hogy mire gondolok. Minden kultúrában — nemcsak a mi anyagelvű, fogyasztásra beállított kultúránkban — az éretlen fiatalok hazudnak szüleiknek, tanítóiknak, próbálják kihasználni a felnőtteket céljaik elérésére, kegyetlenek a társaikhoz, elhanyagolják kötelességeiket otthon és az iskolában, felelőtlen nemi kísérletezésekbe keverednek, meglopják, megcsalják egymást, törnek-zúznak, vallási kötelezettségeikről megfeledkeznek stb. Régente azt mondtuk nekik, hogy ezek bűnök, és arra biztattuk őket, hogy a bűnbánat szentségében nyerjék el bűneik bocsánatát, és ott keressenek orvoslást. Tévesen jártunk volna el? Mit teszünk most, és hogyan segítjük a fiatalokat abban, hogy ezekkel a valóságokkal szembe tudjanak nézni? Aki valaha is gyóntatott, tudja, hogy ezekkel a bűnökkel alig-alig vádolja magát valaki. Miért van ez így? Miért ne bátoríthatnánk gyermekeinket, hogy nézzenek szembe ezekkel a tényekkel is, ismerjék el őket, és az együttérző és szerető Isten bocsánatát keressék.

Egyetértek azzal, hogy Istent olyannak kell bemutatnunk, mint aki „szeret minket, és arra hív, hogy bontakozzunk és addig fejlőd