A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
116 kezdetben követőkre talált. Vonzó egyénisége nem kis mértékben járult hozzá a mozgalom terjedéséhez. A keresztség megújításának mozgalma Az egyik római magyar jezsuita biztatására ellátogattunk egyszer a kanadai vértanúk tiszteletére emelt templomba. Modern stílusban épült templom, már csupán ezért is érdemes volt megtekintenünk. Látogatásunk fő célja nem templomnézés volt.Ebbenatemplomban sajátos felnőtt-hitoktatás folyik. A templom melletti rendházban 1856-os alapítású kongregáció papjai laknak: az Oltáriszentségről nevezett atyák (szakramentinusok). Lelki mozgalmuk célja: az egyház- községek megújítása a keresztség megújításán keresztül. Megállapításuk szerint azt a két lényeges szentséget, amely meghatározó jellegű a keresztény életben, vagyis a keresztséget és bérmálást, gyermekkorban veszik föl az emberek, amikor még nem érettek a keresztény élet lényegének fölfogására. Következtetésük nem az, hogy ezentúl felnőttkorban kell az embereket megkeresztelni, hanem az, hogy felnőttkorban négyéves szabályszerű katekumenátuson vezetik keresztül a híveket (éppúgy, mint a misszióban a felnőttkorban megtért keresztényeket). Hetenként két este, szerdán és szombaton, jönnek össze a templomban, ahol 9-től 11-ig, néha 12-ig folyik a lelki képzés. Szerdán este Isten igéjének liturgiája, szombat este az Eucharisztia liturgiája. A témákat szabadon kezelik: a kiképzés lényege a felnőtt-hitoktatás tárgya, amely az egész keresztény tanítást, lelki életet magában foglalja. Egyházközségükben 500 személy van, aki ezt a kurzust elvégezte. Minden évben új kurzust kezdenek. Magában Rómában 250 ilyen csoportot tartanak számon. A páter állítása szerint Lengyelországban és Csehszlovákiában is vannak csoportjaik. A felnőtt-hitoktatáson kívül gyermekhitoktatás is folyik a templomban, de ez csak az első áldozásra és a bérmálásra előkészítő hitoktatás. Összegezés Mégegyszer egészében áttekintve ezeket a „lelkiségi tapasztalatokat”, és összevetve a zsinati korszak egyéb jelenségeivel, jókkal és rosszakkal — két nagy gondolkodónak megállapításai jutnak eszembe, amelyeket a harmincas és negyvenes években hallottam gyakran emlegetni, amikor a papságra készültem. Az egyik a franciául író Bergyajevé, aki az Egyház „új középkoráról” beszélt, a „clair-ob- scur”-nek, a világosságnak és sötétségnek új nagy harcáról, korszakáról. A másik Newman bíboros sejtése és sejtetése az Egyház „új tavaszáról”. - Ha a zsinati korszak nagy ellentétei és feszültségei nem éppen az „új középkort”, és az új lelkiségi mozgalmak nem éppen az „új tavaszi virágzást” jelentik az Egyházban — akkor igazán nem tudnám megmondani, hogy az Egyház XX. századi történelmének melyik szakaszára lehetne jobban alkalmazni a két gondolkodó megállapításait...
