A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
117 MESTER MARGIT MÁRIA: „PARÁNYI MÁRIA" AZ ÉN ESZMÉNYKÉPEM... Külsőleg: szerény és összeszedett, szelíd kiegyensúlyozottság sugárzik belőle; a szent komolyság zavartalan derűvel párosul benne, szent méltóság egyszerűséggel és természetességgel. Az emberekkel való érintkezésben nyájas eről- tetettség nélkül, egyenes nyerseség nélkül. Önmagát és dolgait illetőleg rendre és csinre törekszik pedantéria és hiúság nélkül. Mindenben a mindeneket szabályozó irányelvhez alkalmazkodik: hogyan tetszem jobban Istennek? Bensejét illetőleg: egész Istenben van. Elmerülve a szeretet óceánjában. Ez az ő világa. Lelkében zavartalan csend, harmónia, nyugalom. Tengermélység és tengernyugalom, amit nem zavarhat meg semmi. Külső dolgok csak a felszínt érintik. De ez a nyugalom nem tétlenség, hanem mérhetetlen energiák feszülése és szüntelen tevékenység egy magasabb síkon, a szeretetben. Egészen a kötelességénél van, egészen a felebaráttal, egészen a helyén. Ugyanakkor egészen Istennel, Istennél, Istenben. Jár-kel, helyet, lakást, foglalkozást, környezetet cserél, de öröklakása Istenben marad. Csak a benne Élőben van otthon, mindenhol máshol számkivetett, idegen. S álljon bár a feje tetejére az egész világ, ő imádva marad a gondviselő Szeretet lábainál. Himnusz az élete, s keze alatt a teremtmények ezerhúrú hárfája lelkének sóhaját visszhangozza: Deus, ego amo te! /Istenem, szeretlek téged!/ Megkezdett örökélet... Lelkének mennyországát csak örök értékekért hagyja el. S csak úgy, mint az angyalok. Küldetését befejezve siet vissza oda, ahonnan jött, maga után hagyva mennyországának békéjét, illatát. Az örök élet hírnöke ő ebben a sötét, szomorú világban. Az Isten nagyságának és szépségének, boldogságának és örök sze- retetének kicsiny hirdetése. Az emésztő Tűznek földre hullott kis zsarátnoka, mely égni, lobogni, melegíteni, világítani, gyújtogatni és felgyújtani szeretné az egész világot. S egyik legfőbb vágya, hogy izzó kis életét millió szikrává zúzza össze Krisztus a keresztjével, s fújja azt széjjel az Ő szeretetének Lelke milliárd emberszív milliárdnyi leikébe. S legyen itt nagy-nagy tüzek égő lobogása, millió emberszív tűzbeolvadása... Elég ehhez parányi lélek parányi szikrája... ha van, aki fújva élesztgeti... S „a Lélek ott fú, ahol akar", s aki tetszik neki, szárnyára azt veszi... Parányi Mária nem él önmagának. Saját egyéni élete nincsen már. Felolvadt valaki másban. Értelme s akarata, szíve, lelke, keze, lába, szeme, szája... csak eszköze valaki Másnak... Hangszer, amelyen a Legédesebb játszik, melódiákat, amilyeneket csak ő tud — a Gratia Plena — kicsalni az élet húrjaiból... Miniature Mária... ici-pici, kicsike, parányi Mária. Kicsiny folytatása a Legszebb életének. Parányiban mindaz, ami Ő a végtelen határát súroló fenséges mértékben.
