A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
107 napsugár volt és hála. — Ha felébredt — mondta később a mérnök —, beviszem neki a kiskacsákat... Mindig örül nekik... Talán már fel is száradtak. Azzal felkelt és kiment a konyhába, de dermedten állt meg az ajtóban. A szakajtó félig eldőlve... s a melegedni feltett vízből, a nagy fazékból locsogás hallatszik... — Atyaisten! — ugrott a fazékhoz, amelyben a kisrécék egy része vidáman úszkált és fekete kis szemük ragyogott a megtalált élettől... A víz szerencsére még csak langyos volt... A nap besütött az ablakon, amikor a mérnök végre bevihette a felszáradva nyüzsgő aranysárga apróságokat. — Tessék! - tette a szakajtót felesége keze ügyébe. — Boldog és egészséges ünnepeket kívánnak... — Ó, drágáim... - turkált kezével a sárga kis pelyhek között - most már meggyógyulok... — És elkönnyesedett a szeme. Nagy csend volt a szobában, csak később szólalt meg a beteg, hogy nem harangoznak valahol? — Nem, Szívem, hiszen nagypéntek van... S erre nem szólt senki, de talán arra gondoltak, hogy a harangok szavában a bánat és az öröm mégis ezen a napon született, de ennek a napnak a kivételével szól, szól az idők végezetéig, amíg csak Ember, bánat és kiskacsák lesznek ezen a világon.
