A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
106 A doktor bement, a mérnök kikísérte a papot. — Köszönöm, Atya! — Nincs mit. Számomra is kegyelem volt, s azért én tartozom köszönettel. A doktor lánya pulzusát fogta, amikor a mérnök bement. — Olyan boldog vagyok — nézett urára az asszony— olyan végtelenül nyugodt... - és kicsit elsírta magát. — Csak ne izgasd magad... — intette apja. — Dehogy izgatom... és nagyon álmos is vagyok. — Hát aludj, fiam! A beteg végigaludta a délutánt s az éjszakát is. Láza leesett... — Csoda! — örvendezett a férj. Az após elnézően mosolygott. — Kilencedik nap! - mondta. — Mindig páratlan napokon fordul meg a betegség. Ötödik, hetedik, kilencedik napon. Most kell nagyon vigyázni, mert a visszesésből tragédia lenne és nem segítene semmi... Pár napig még maradok, aztán átadom a beteget a helybeli kollégának. A beteg elesettsége nehezen oldódott, de azért a harmadik napon megkérdezte: — A palánták öntözéséről nem feledkeztek meg? — Nem, Ilona rendben tart mindent. — Jó, jó... de azért utána kell nézni. — Persze... — A kiskacsák nem kelnek még? — Nem — mondta a férj és pislogni kezdett, mint mindig, ha nem mondott igazat, de bízott Ilonában, akinek mindenre volt gondja..., azonban am int lehetett, kiszaladt a mosókonyhába, ahol a keltetőgép állt. — Jóságos ég! — döbbent meg a gép előtt, mert keskeny ablakán belül tolongtak a sárga kis apróságok. — Azanyátok! — a kiskacsák egy része már egészen száraz volt, más része még maszatosan lucskos és néhányat úgy kellett megszabadítani a tojáshéjtól. Végül is tizennégy darabot számolt be a szakajtóba és feltette őket a tűzhely szárító rácsára. Ekkor érkezett meg Ilona. — Na, maga is jól vigyázott. Itt van a szakajtóban tizennégy kisréce.., — Jaj, igazán elfelejtettem, de azt sem tudom, hol a fejem. Gyerekek, baromfi, disznók... mindenütt eleget tenni! Most még a boltba szaladok, aztán elmegyek a sonkákért. Csak vizet teszek fel... — Nincs semmi baj, Ilona, feleségem is mintha jobban lenne... Az öreg doktor már kint ült a kerti pádon. — Elaludt — mondta — nyugodtan és mélyen. Ez a legjobb orvosság. — Aztán csak ültek és úgy érezték magukat, mintha az aggódás és félelem betegségéből maguk is most lábadoztak volna. Sütött a nap, a barackfák már virágoztak a kertben, s a zsendülő rétek meleg, fűszagú lehelete betódult a faluba. És nem szólt a két ember, de szívükben
