A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-03-01 / 3. szám
105 nem volt hajlandó jósolni, ha a mérnök már szinte rimánkodott egy kis biztatásért. — Ha a szervezet kibírja... - mondta de tekintettel kell arra is lenni, hogy a „beteg" pár hónapja szült... egyébként nyugodt lehet, fiam, mindent megteszünk... — Úgy beszél, mint egy idegenről...— háborgott a vő és kiment a gyerekekhez. A kislány hároméves, a fiú pár hetes... A kislány újságot tartott a kezében, de fordítva. — Hát te mit csinálsz, szívem? — Olvasok... És zörög kezében az újságpapír. — Mint a száraz koszorú a temetőben — bújt gondolatai közé a rém. Aztán kitámolygott a sötét folyosóra, megtörülte a szemét és bement a betegszobába. — Alszik — súgta az öreg doktor —, maradjon egy kicsit itt, fiam. Elszívok egy cigarettát. Ha nyugtalankodna, szóljon ki értem. Nagy csend maradt a szobában. Felesége arcán most nem látszott a láz, csak valami végtelen elesettség. És nem látszott, hogy lélegzene, de ilyen csendesen aludt máskor is... Tenyerébe hajtotta arcát. A múlt — a drága múlt — mintha most rettenetesen messze lett volna és gondolatai között már nem volt semmi, csak sötét kétségbeesés. Amikor felemelte arcát, megdöbbent, mert a beteg tekintete világos volt és intett, hogy hajoljon közelebb. — Tessék, Szívem. Jobban van? A mérnök döbbenten állt fel. — De Drágám, nem lehet... hiszen maga református. — Gyónni akar — mondta apósának, aki dühösen dobta el a cigarettát. — Őrültség! Egy ilyen izgalom, és belepusztul. De nem is lehet, hiszen nem katolikus. — Én mindenesetre átmegyek az Atyához... — Menjen, fiam. Remélem, a papnak több esze lesz... De a papnak nem volt „több esze", sőt majdnem lelkesedett. — Igen — mondta —, persze, hogy lehet. Tessék nyugodtan hazamenni. Nem lesz semmi baj. A kegyelem nem ártott még meg senkinek. Azonnal megyek. Amíg a pap bent volt a betegnél, az após és a vő kint ültek a kerti pádon és cigarettáztak, de alighanem nem tudták, hogy cigarettáznak. A tavasz végtelen volt körülöttük, s ők valahogy elvesztek ebben a végtelenségben. Most nem foglalkoztak sem a beteggel, sem a betegséggel... Mintha gondolataikat valami kiseperte volna a betegszobából. Alig vették észre, amikor a pap kijött. — Tessék bemenni.
