A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
460 nalok tartanak életben. Mostanában ilyenkor szoktam találkozni azokkal, akiktől búcsúznom kell. Hívom őket, és jönnek. Az utcai lámpa fénye az ajtó melletti szekrényre világít, ha a nővér este nyitva hagyta, látom blúzomat, kabátkámat, és tudom, hogy többé nem veszem fel egyiket sem. Ilyenkor lép be nesztelenül az, akire este meghívó szándékkal gondoltam. Van, akit sokszor hívok. így tégedet is. Egyszer úgy léptél be, mintha éppen az iskolatáborból érkeztél volna. Retkes térddel, vadul, tele mesélni érdemes élményekkel, hogy emeletes „karácsonyfákat' láttál, és a vihartépte erdőben a megáradt rohanó patakon láncot alkotva segítették át a tanítók a gyerekeket a túlsó oldalra. Hogy ez az igazi, és nem a villamos meg a busz. Máskor meg csak álltái az ajtóban bizonytalanul, tűnődve, mint aki nem tud tizennégy esztendejével mit kezdeni, szégyellted kinőtt ruhádat, pattanásos arcodat és azt, hogy lányok is vannak a világon, különösen egy a harmadik szomszédban. Amire most gondolok, az a tegnapi látogatásod volt. A 30 év előtti hatéves nézett rám a folyosó homályából. Éppen úgy csupa riadalommal a szemében, mint azon az októbervégi estén, amikor a budai Duna-parton a Műegyetem előtti parkban néztél rám, meg a szinte fölöttünk ívelő híd fényeire és a Dunára, ami nem volt más, mint félelmetesen nyugodt, csak néhány csillaggal díszített, végtelenbe szőtt halotti lepel. Fogtad a kezemet. Fogtad egész úton. El nem engedted volna egy pillanatra sem. Nem tudom, mi maradt meg benned arról a délutánról. Vajon emlékszel-e még azokra a rettenetes szavakra, ahogyan apádnak — ki tudja, hányadszor — szemére hánytam, hogy fölcserélt egy közönséges kofával. Értetted-e, hogy megalázottságom és a nyomor milyen vádakat dobott a nyelvemre? Bizonyára értetted, mert a piacra jártál ki játszani. A stráfkocsik közt bújkáltál pajtásoddal, és nevetve ismételgettétek, amit a kocsisoktól hallottatok. A magányos parkban sem eresztetted el a kezemet. Húztál, hogy menjünk haza, mert itt nincs senki, sötét van, meg hogy pisilned kell, és sehol egy zöldvillamos. Biztattalak, hogy állj a közeli bokorhoz, én pedig lemegyek az alsó rakpartra, mert nekem is kell. Erre csak átölelted a nyakamat, hogy akkor neked sem kell, és menjünk haza. Nem tudom, miből sejtetted meg, hogy komolyan gondoltam, amit apádnak olyan sokszor ígértem. Megpróbáltam újra, talán rá tudlak venni, hogy egyedül leengedj azon a lépcsőn, amely nekem a megoldást ígérte. Belém karoltál, úgy ültél mellettem, mint aki soha többé el nem ereszt egyedül sehová. Kis karodból kifejtettem a karomat, és felálltam, de háttal a gázlámpának, hogy ne lásd az arcomat, mert már sírni sem tudtam. Ekkor elém álltái — Anya, ne., ne... ne... — úgy siko/tottad, ahogyan éjszakai felijedé- sedből hívtál nemegyszer, mert hirtelen felszökött lázad rémekkel
