A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-09-01 / 9. szám

413

Azt is megengedte, hogy evvel a magnóval tereljem el figyelmemet attól a kívánságtól, hogy tartsanak elém egy tükröt, mert látni szeretném, mi lett az arcomból. Anyám behozott négy magnószalagot. Találomra tettem be ezt. Amikor kezdtem visszahallgatni, a három betű, S.O.S., morze jelei szólaltak meg, aztán semmi más. Még a lélegzetem is elállt. Csak bámultam ki az ablakon a felhőkkel bodros márciusi égre. Karácsonykor volt négy éve, hogy a csapat karácsonyi ünnepélyén találtam a karácsonyfa alatt, mint nevemre szóló ajándékot. Amikor értetlenül forgatni kezdtem, és magára, Atyám, guggoltomból fölnéztem, csak ennyit mondott: — Ha egyszer valami nagyon fog bántani, vagy nagyon fog fájni, mondd rá a szalagra és dobd a levélszekrényembe. — Szóval mondjam rá? Mindent? Négy évre visszamenőleg? Hová lett az a fiú, aki négy évvel ezelőtt voltam? Valahová eltűnt. Pedig külsőleg jó ideig minden ment a rendje szerint. Iskola, csapatélet. A mi- nistránsok „Kiskáptalanjában" a piros keresztet is megkaptam, és a nagyheti szertartásokban ceremóniamester lett belőlem. Az iskolában azok, akikkel együtt mentem az órákra, azt mondták, hogy belevaló srác" vagyok. Csak későn vettem észre, hogy mit is akarnak evvel kifejezni. Azt, hogy 185 centis magasságom ellenére sem sikerült igazi felnőtt férfivé lennem. Ez a felismerés mellbe vágott. Tanulmányozni kezdtem magamat, környezetemet, azokat, akik tanítottak, vagy azt hitték, hogy neveinek. A kérdések piócaként tapadtak eszemre, telkemre, hangulataimra. Aztán egy napon elhatároztam, hogy szakítok a még bennem érésre váró gyerekkel. Ki is szórtam mindent, amiről azt hittem, hogy a gyerekkor csökevénye. Annyira sikerült felszabadítanom magam, hogy egyszer, amikor hittanárom megkérdezte, hová járok a szüleimmel templomba, minden szégyenkezés nélkül megmondtam, három hónapja sehová, mert kinőttem belőle. így voltam aztán mással is. Eleinte még körülvizslattam, nincs-e a közelben ismerős, amikor a Nagyáruház könyvosztályán a magazinokat lapozgattam. Hamarosan sikerült megszabadulnom minden álszeméremtől. Egy éve egészen szabad embernek éreztem magam, és úgy is éltem. Nem, A tya, nem szedtem össze semmi nyavalyát. A marijuánával sem próbálkoztam. A rendőrséggel sem volt dolgom. Ha barátommal valamelyik áruházba szalonkalesre mentünk, egymásnak ügyesen falaztunk, utána jót röhögtünk a zsákmány — buta apróságok, férfitárca, selyemsál, nyakkendő és ilyenek — fölött. Az egyik fizika órán, hogy a paptanárt frodizza, a szomszédom megkérdezte, van-e Einsteinnek olyan képlete, amellyel az Isten létét bizonyítja. Öreg tanárunk bámulatos frissen fordította meg a kérdést, hogy van-e olyan képlete a fizikának, amely az Isten nemlétét bizonyítja. Mivel vaskos szemüvege mögül rám nézett, felálltam, és angyali ártatlan pofával válaszoltam: —Kinek a