A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

41

fenntartás ösztönével a vele együtt zuhanó karfába kapaszkodott. Ez viszont a vas alkatrészeivel cafatokra szaggatta testét. Combjain, mellén öregkorában is látszottak a vastag forradások.

így menekült meg a haláltól az az ember, aki később az én apám lett. Amikor születtem, anyám tizenhét éves volt, apám huszonnégy.

Először is arra emlékszem, hogy úgy vett körül, mint valami sötét erdő. Félelmes volt a nagysága és ereje. Ha becsapta maga mögött az ajtót, az egész ház dörgött. Szigorának szemöldökrebbenésére megszegett a lélegzetem. Szivarszagot árasztott, még a kis párnája is. Figyeltem őt, amint a lámpa alatt ül, és a sakktáblára bámul. Próbáltam kitalálni, hogy mit gondolhat felőlem vagy felőlünk. Többnyire hallgatott.

Ha nem volt otthon, egy székre másztam, íróasztalán kutakodtam. Rajzok voltak ott, hajszálvonalak, ívpapírok, számoszlopok, háromszögek, vonalzók, rengeteg toll és Írón, vörös tinta, de zöld, kék, sárga tinta is, s üveghajók, melyekben mindig lehetett valami érdekest találni. Egyszer egy fényes ezüstcsöppet találtam. Hozzáértem, de az a padlóra gurult, ezer pirinyó ezüstcsöppé porzott. Izgalmas hajsza után söpörtem össze, egy névjeggyel a zsebembe tettem, elloptam.

Az a titokzatosság, mely alakját övezte, az évekkel növekedett. Munkatermében pepecselt, kémcsövek és vegyszerek között. Nálunk még hírét sem hallották a telefonnak, s négyéves koromban odaállított egy fadoboz elé, fülemre kapcsolta a hallgatót, az udvar végébe sietett, s pár pillanat múlva a hallgató lemezén hallottam hangját. Valami zöld lámpával világította át kezem, s kis csontjaimat pillantottam meg egy tejüvegen. Egy tölcsérbe énekeltetett velem, sa tölcsér visszaénekelt nekem. Fúrt-faragott, ezermesterkedett. Játékainkat maga barkácsolta össze. Leydeni palackokat kaptunk, viaszlemezeket, rókafarkat, táncoló bodzabélbábokkal. Szegény ember volt: a természetet tette elénk mint játékszert.

Abba az iskolába jártam, ahol ő tanított. Ez bennem olyan mélyreható változást okozott, amilyent sok tanárgyermekben tapasztaltam. Magam is a tekintélyromboló ifjúsághoz tartoztam. De amíg a többiek könnyűszerrel kiélhették az apjuk elleni lázadásukat, úgy, hogy az apjuk jelképét, a tanárokat gyűlölték, nálam ez a folyamat bonyolultabb volt. Egyaránt szítottam társaimhoz, akik forradalmi ösztöneimet szólaltatták meg, s a tanárokhoz, akikben apámat, a kegyeletet, védelmeztem. Megértettem mind a két pártot. így bizonyos lelki hasadás és kettősség támadt bennem. Fájni már akkor fájt, hogy nem tudok semmiféle párthoz tartozni, de már akkor vigasztalt korai elfogulatlanságom függetlensége.

Erre a koromra esik, hogy részvétet kezdtem érezni iránta, melyet addig elfojtott a félelem és bámulat. Amint láttam őt nap nap után az iskolában, a diákjai között, akik tisztelték tudásáért, de igyekeztek kipécézni gyöngéit is, s egyáltalán nem kímélték meg gyilkos bírálatuktól, egyre jobban feléje hajoltam. Úgyszólván egész kamaszkorom azzal telt el, hogy féltettem őt. Attól tartottam, hogy valami veszélyes kísérlet közben életét veszti, hogy elmegy hazulról, és többé nem jön vissza, hogy egy „rejtélyes" ok miatt öngyilkosságot követ el. Ha vacsorára volt híva, hajnalig virrasztottam ágyamban, csak akkor aludtam el, mi