A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
42 után hazatért. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Ilyenkor karjára vette kedves macskáit, elbeszélgetett velük. Aztán leült a zongorához, s addig ábrándozott ott, amíg iskolába nem kellett mennie velünk. Beethovent zongorázta legszívesebben. Az ő szonátáit álmomban és félálmomban hallottam először. Amikor fölébredtem, valami tündéri szívszorongást éreztem, s nem tudtam, hogy mitől. Berlinben tanult, Helmholtzot hallgatta. Valaha tudományos munkákat írt, és neve fiatalkorában szépirodalmi közlemények alatt is szerepelt. Másoktól tudtam meg, hogy egy lelki rázkódtatás hatása alatt menekült a természettudományhoz, vidékre is azért vonult vissza, hogy megőrizze egyensúlyát. Kedélyes mulatónak, furfangos szójátszónak ismerték. Sok előadást tartott a helyi társaskörökben is. Egy karácsonykor a kis színházammal lepett meg, melynek vázát ő maga gyalulta, süllyesztőit ő maga lombfűrészelte, díszleteit, bábuit ő maga ragasztotta össze, sőt egy színdarabot is mellékelt hozzá, melyet ő maga írt, furcsa, pompás rímekben. Mint gyermek meg-megkíséreltem — ügyetlenül és félszegül —, hogy a közelébe férkőzzem. Minden alkalommal kitért előle, elzárkózott. Nem bírta a vallomásokat, az ellágyulásokat, az érzelmi megnyilatkozásokat. Engem kissé le is nézett miattuk, s afféle ripacsnak tarthatott. Érett ésszel is csak távolról szerethettem, gondoskodása közegén keresztül. Boldog voltam, ha rám tekintett, és kért tőlem valamit. Gyakran elbeszélgettünk. Előtte nemegyszer szenvedélyesen bírálgattam az embereket. Meghallgatott. De sohasem hallottam, hogy valakiről rosszat mondott volna. Az emberi gonoszság csak elszomorította. Végül tőle is el kellett szakadnom. Akkor kezet nyújtott. Nem látott el „jó" tanácsokkal. Engedett arra menni, amerre akartam. Tizenöt éven át minden héten egy tárgyilagos levelet írt nekem, mindig csütörtökön. Évenként egyszer- kétszer lerándultam hozzá. De ha nem láttam, akkor is köröttem volt. Az élet legkülönbözőbb körülményei között és helyein, egy vidéki állomáson, vagy egy pesti mulatóban, vagy a párizsi Eiffel-torony tetején meg-megszólítottak ismeretlenek. Ezek az ő tanítványai voltak, az a tizenkétezer diákja, aki negyven év alatt kikerült a keze alól. Nem ismertek engem, de őt ismerték. Mindegyik egyformán mosolygott, mert egyszerre emlékezett rá és fiatalságára. Ügy éreztem, hogy ezek valamennyien az én testvéreim, s az én családom valamivel nagyobb, mint másoké. Magyarország földarabolása után hat esztendeig nem látogathattam meg. Szülővárosomat megszállták, elcsatolták országunktól. Leköszönt állásáról, otthagyta lakását, melyben huszonöt évig éltünk, a külvárosba költözött, egy nekem ismeretlen utcácskába. Sokáig kerestem ezt az utcácskát. Egy alacsony, szegényes szobába nyitottam be. Ott állt előttem gyermekkorom bálványa és férfieszménye, megtörve, összezsugorodva, őszen. Hunyorogva nézett felém. Amint szokta, kezét nyújtotta. De én nem fogadtam el, hanem két karomba szorítottam, össze-visszacsókoltam kezét-arcát, s közben — a vállán — elfordítottam fejemet, mert patakzott a könnyem, és szájam eltorzult a zokogástól. Életemben először mertem megölelni és megcsókolni ekkor, mert éreztem, hogy megöregedett, s többé nem az apám, hanem a gyermekem, aki az én
