A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-07-01 / 7. szám

315

tizedekben kutatócsoportok tettek; figyelni fog az emberi szabadság- jogokra is, nevezetesen azokra a személyekre, akik száműzetésben vagy más módon elvesztették azokat (19). E csoport előkészületi időszaka Taizében kezdődik, jövő augusztus 6-án, a hirosimai atomrobbanás évfordulóján, mely egyben Urunk színeváltozásának ünnepnapja is.

(11) A Lélek fohászkodik bennünk, akik nem tudjuk, hogyan imádkozzunk:

Minden reggel mindjárt felébredéskor felkészülni a megbocsátásra, hívni az irgalmasság lelkét.

Bizalmas kettesben imádkozni, például Jézus nevét tartalmazó imával, éjjel-nappal kifogyhatatlanul ismételni ugyanazokat a szavakat: „Jézusom, benned nyugszik meg a szívem!” „Jézusom, szívem benned bízik!” „Jézusom, örömem, reménységem, életem! ”

Ima a nap minden órájára: „Áldj meg, Urunk, minket és azokat, akiket ránk bíztál! Őrizz meg minket a nyolc boldogság szellemében: az örömben, az egyszerűségben, az irgalmasságban! ”

Bevezetés a szív imájába: „Add, hogy úgy beszéljek hozzád, mint az a gyermek, aki valamikor voltam, hogy meijek mindent elmondani neked...”

Még egy másik ima: „Engedj abban bíznom, hogy kellő időben megadod nekem a kellő szavakat...”

Vagy imádkozzam így: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit tesznek; bocsáss meg nekem, oly sokszor nem tudom, mit teszek!”

Akkor is, amikor bizalmas kettesben imádkozunk, imádságunk közösségbe kapcsolódik, Krisztus valamennyi szent tanújának közösségébe: Szűz Mária, Péter és Pál apostolok, akik vértanúként haltak meg Rómában... és mindazok, akiknek egyedül Krisztus ismeri a nevét. Ezért annyira lényeges az, hogy összejöjjünk közös imádságra is minden nap, ugyanúgy, ahogyan naponta tápláljuk testünket.

Miért kerülnénk a helyi közösségek imáját, vagyis az egyházközségeket? Miért ne vinnénk oda magunkkal minden egyes kis közösség sajátos adományát? Ezek a közösségek olyannyira nélkülözhetetlenek; nélkülük az egyházközséget a tétlenség veszélye fenyegeti. Az egyházközség bizonyos személyek számára próbakő lehet egy közösség életének igazolására és megerősítésére.

Ha egyesek azt mondják, hogy unatkoznak az egyházközségekben, túlságosan merevnek és vérté lennek találják őket, ha az egyházközségek imahelyei előadótermekhez hasonlítanak, tele székkel, vakítóan kivilágítva: miért nem kísértünk meg műiden lehetőt, hogy megfelelő teret képezzünk ki, inkább elmélkedő, mint szószaporító ima végzésére, egybekötve énekekkel, amelyek megkezdődnek a tulajdonképpeni ima előtt, és folytatódnak utána.

Olyan kevés dolog kell ahhoz, hogy helyet teremtsünk az imádásnak, olyan ima végzésére alkalmas helyet, mely megérezteti Isten misztériumát, és