A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
293 mezés így szól: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld ez a világ. A jó mag az Isten Országának fiai, a konkoly pedig a gonoszság fiai. Az ellenség az Ördög; ő veti el a konkolyt. Az aratása világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy aratáskor összeszedik a konkolyt és elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik. Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyognak majd Atyjuk országában, mint a nap.” Ebben az értelmezésben szembetűnően és erőteljesen érvényesül az eszchatológikus (világvégi) távlat. Mellette bizonyos egyházi helyzet és a belőle adódó problémafelvetés is kiérződik. A kettő szorosan összefügg egymással, és természetesen nem egyéb, mint annak a gondterhelt tépelődésnek a szerves továbbfejlődése, amely már az apostolokban megvolt, és amelyre Jézus eredeti példabeszédével megadta a feleletet. Az Isten Országának evilági kibontakozása lassan és nehezen megy; az ellenség ellenálló- és támadóereje nagy, tevékenysége hatásosan gátolja és bomlasztja az Egyház életét; kísért a fáradtság és a kiábrándulás. Az evangéliumban olvasható értelmezés kiemeli, hogy a szántóföld, amelyben a jó magnak fel kell nőnie, ez az egész nagy világ, tehát minden nép, minden egyes ember; a vesződséges munka ideje pedig egészen a történelem végéig tart. Ezek a hatalmas térbeli és időbeli dimenziók elszántságot, türelmet, kitartást kívánnak az Egyház munkásaitól. Az allegóriába foglalt válasz azt is pontosan megfogalmazza, hogy az ellenség nem kisebb valaki, mint maga az ördög, ő áll a gonoszság fiai mögött. Krisztus meghozta ugyan a megváltást halálával és feltámadásával; ez azonban nem biztosítja a kereszténység azonnali történelmi győzelmét a gonosz hatalmaival szemben. Az Ország fiai meg a gonoszság fiai harcban állnak egymással; ezek a kifejezések talán arra a történelmi helyzetre utalnak, amelyben az első keresztények szemben találták magukat az ószövetség népének megátalkodott ellenállásával. Az egész emberileg lehangoló helyzetet Isten türelme és várakozása hatja át; az ember belső magatartásának Istenéhez kell hasonulnia, és Isten szempontjaiban kell a maga motívumait megtalálnia. A mátéi értelmezés második felében egymást követik az eszchatológikus kifejezések: a világ vége, az Emberfia angyalai, a termés begyűjtése, a tüzes kemence, sírás és fogcsikorgatás, az igazak ragyogása Atyjuk országában. Abban a példabeszédben, amelyet a Tamás-evangéliumból idéztünk, az eszchatológikus szempont egyáltalán nem dóm-
