A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
229 részese. Az ősz anya a távolság felfogásával küzd ebben a szakaszban. A térkép, ha netán a kezébe kerül is, semmit nem mond neki, s a világot járt férfiak, az óvatosan megkörnyékezve kihallgatott tanító úr felvilágosításaival se sokra megy. Mit is tehetne: erőt küld a megfoghatatlan messzeségbe. Aztán egyszer csak levél érkezik a fiú saját kezeírásával. Már itthon van, hazai földön, az elosztó, fertőtlenítő és igazoló táborban, és egészséges. Vigyen majd oda neki valaki egy öltözet civil ruhát, mert igencsak megúnta a komiszt. Persze hogy nem ő viszi, figyelő tekintetű anya, hanem valamelyik testvér, vagy az apa, a feleség, de akárki viszi, csak azt viheti, amit ő már évek óta készítgetett. Ezek az utolsó napok, ezek a vajúdásos napok éppen olyan ön- tudatlanságig menő tétovaságban úsznak el, süllyednek el, mintáz eredeti vajúdás napjai. Az addig oly békés és béketűrő asszony most ingerlékennyé válik, semmit sem tűr meg ott, ahová más tette, mindent kétszer is megfog, letöröl és átrendez. Többször is belefog a főzésbe, számtalanszor megtervezi a menüt, a kedvenc ételeket mind meg akarja csinálni, s a mértékletesség semmilyen józan szempontját nem hajlandó tudomásul venni. Gyorsítaná az időt, de képtelen rá. A tegnap sütött kalácsot ma már szikkadtnak találja, és újat süt. Maga megy el a kocsmába borért, és perlekedik a kocsmárossal a minőség miatt. Alig van jó szava a környezetében akárkihez is, mert mindenki csak értetlenkedik, mindenki csak hátramozdító. Senki sem fogja fel a pillanat jelentőségét. Pontosan ugyanabban az állapotban van, mint amikor a bábaasszonyt várta. A hasonlóságok sorára aztán végül a kétféle nagy pillanat eszméletlenül fuldokló azonossága teszi fel a pontot. Zokogás, görcsök, sikolyok, minden felszakad, és minden ködbe vész. Keblén a magzata, csont és bőr fia. Ez az ő fia? Igen, ez az ő fia! Remeg, sír, és őt kell most ápolni, őt, aki eddig tartotta magát. Már ott ülnek az asztalnál, és a fiú csak az aranyló tyúklevesből kanalaz keveset, a többi ételhez hozzá sem mer nyúlni. Kevés, és ahogy az idő halad, egyre kevesebb ilyen álmatagnak látszó tekintetű, egy fiút kétszer is megszült asszony tart már velünk a korban. Pedig annak idején sokan voltak. Tétessék hát most ez a kis mondatcsokor, virágcsokor gyanánt, azoknak a sírjára, akik már elmentek közülünk, s adassák a kezébe tisztelettel azoknak, akik még itt járnak-kelnek köztünk. A lehetetlenségek közül, amelyeket az a véres korszak szétterjesztett a világban, az ő kétszeri szülésük képtelensége, csodálatos képtelensége volt a legmegindítóbb emberi lehetetlenség. A foglyokat kétszer kell megszülni. De lehet! I
