A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
230 Szitha Ilona ÁLDOTT TÉTLENSÉG Majd ha feltűnik előtted a zord szemű lángoló angyal ne magyarázkodj, amikor elönt a hűs erély. Szavad csak addig igaz, amíg meakulpázó szemed az égre néz. Már érinti ujjával ajtód, szél söpri üstökös haját a hasadékon, elföldeli emléknek öledbe, ostorvágyak lágy özönébe a tegnapról megposhadt álmot. Vigyázz, a hajnal előtti fényben szemedben párosán ível a jelenés láza, megint feléd kap a horgonyos éjszaka karma, a semmi józan bilincse kattan. Ne félj ... érted bár nem hangzott szó, oxigén-palackot illesztett rád, ha a hegy ritkuló levegője végzetes látomást hozott. Tárd ki sarkig az ajtót. Szemében dereng felépült világod. Homlokán foszforeszkál az áldott tétlenség lilioma. Most hogy ráhull tétova könnyed, szüntelen lüktet Isten melege, kire fényéveken át kárpitos ablakból lestél, átkarol s felremegsz az égre.
