A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
1 egyszer majd csak hazajön. A terhes anya tekintete és a hadifogoly anyjának a tekintete nagyon hasonlít egymásra. Csak az utóbbiban több, sokkal több a szomorúság. Várnak és figyelnek mindketten. Az egyik szépen gömbölyö- dik, és a rátörő testi émelygésekből, rosszullétekből mindig mosolyogva bontakozik ki, egy szekrény előtt álldogál félórákat, kis rékliket, pelenkákat hajtogat, rendezget, s a bölcsőnek csinál helyet az ágya mellett; a másik anya, ugyanilyen tekintettel, megfogyatkozik, a családnak kell rávenni, hogy ugyan egyék is már valamit, időnként köny- nyek buggyannak elő a szeméből, s minden történésnek, az otthon élete minden mozzanatának ugyanaz a vége nála: sír. Időnként ő is megáll azonban a szekrény előtt, kikefél és rendbe tesz egy már többször rendbe tett öltözet férfiruhát, esténként pedig megvet egy ágyat, amibe nem fekszik bele senki. A hadifogoly édesanyjának a szeme is akkor csillan fel először, amikor a kismama szeme: amikor az első életjelt megkapja. A kicsi rúg egyet, a katona fiú pedig vagy a Vöröskereszt útján, vagy egy előbb szabadult cimbora útján értesítést küld magáról. A kínzó bizonytalanság rettenes hónapjai zárulnak le ezzel. Eddig csak egy negatívum tartotta a lelket az anyában, az, hogy halálhírt nem kapott. Fekete cédulát nem kézbesített a postás, és az eltűntek listáján nem szerepelt a fiú. Annak az idegennek azonban, aki egyszer csak beállít a tanyára, és kerékpárját bátorságosan a tornácig tolja, smielőtta saját nevét megmondaná, egy másik nevet mond, a fiú nevét mondja, annak a férfinak ünnepi asztalt terítenek. Az anya meseéhsége kielégíthetetlen ilyenkor. Lágerekről, barakkokról, sebesültekről és tífuszjárványokról szól a mese, a terített asztal mellett az éhezés az állandó téma, s az idegen nem szépít semmit. Mit is szépítene, jó hírt hozott, a legjobbat: a fiú él. E naptól kezdve az ősz anya tekintete még inkább hasonlít a kismama tekintetére. A szomorú árnyalat is csökken benne árnyalatnyit. Elrévülései lerövidülnek, a könnyei sem csöppennek már bele minden este fejés közben a sajtárba. A szomszédasszonyok, a sorstárs anyák között pedig éppen úgy a középpontba kerül, mint a magzatát hordó asszony a menyecskék között. Hovatovább lágerszakértővé válik, az idegen meséjét apró női realitásokkal színezi, s jó hittel, teljes hittel éleszti a reményt fekete kendős társnőiben, akik még nem kaptak értesítést. Mert van remény. Ö már tudja. A kismama, ha hozzájut, orvosi könyveket búj ilyenkor, vagy legalábbis már szült asszonyok elbeszéléseit és szaktanácsait hallgatja, megpróbál tudományosan is belelátni abba a folyamatba, amelynek a 228
