A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-05-01 / 5. szám
195 Egy ilyen tanulság lehet az, hogy az elbeszélés természetes frissessége és emberiessége a történelmi hitelesség mellett bizonyít. Az elbeszélés azt a tanulságot is magában rejti, hogy az úton haladó, egymással tanakodó és végül Jézussal találkozó tanítványokban az evilági keresztény sors jellemző képét és kifejezését fedezzük fel: folytonosan úton vagyunk, állandóan nyitva kell állnunk a Krisztussal való találkozás meglepetéseire, a beálló változás újdonságaira. Egy harmadik nagyvonalú analógia a két tanítvány között és köztünk: Krisztus, amikor láthatatlan, amikor jelenléte nem tapasztalható, akkor is velünk járja történelmi menetelésünket, és célunk elérése felé segít. Az evangélista igazi szándékai inkább dogmatikus jellegűek. Az evangéliumi szakasz inkább arról szól, hogy a feltámadás valósága hogyan él tovább a közösségben. Szakkifejezéssel szólva: a perikópának inkább ekkléziológiai (egyháztani) mondanivalója van; a feltámadásnak a kereszténység intézményeiben való továbbélését tanítja. A továbbiakban ezt a mondanivalót bontjuk ki több egymást kiegészítő rétegben. Lukács más árnyalású megvilágításban mutatja be Krisztus feltámadásának megtapasztalását, mint a többi evangélista. Máté és Márk kidomborítja a feltámadás csodás, rendkívüli jel- AZ EMMAUSZI jegét: beszélnek földrengésről, az őrök ijedtségéről, az asszonyok megfutamodásáról. János a fel- TANITVÁNYOK támadott Krisztussal kapcsolatba kerülő személyek misztikus felismerését és szemlélődő örömét mutatja be. Lukács valahol középúton van a két szemlélet között; a tanúk természetes és harmonikus megértését és örömét állítja elénk. Lukácsnál az asszonyok meglepődnek, az emmauszi tanítványok csüggedt fájdalommal bandukolnak, az apostolokat zavar és félelem fogja el; de ezek az első meglepetések hamarosan feloldódnak a megértésben és a tiszta örömben, a keresztény tanúságtételben és liturgiában. A tanítványokat Jézus rávezeti annak belátására, hogy az ő kín- szenvedése és feltámadása benne van az isteni tervek logikájában, hogy a próféták jövendölései alapján előre lehetett látni, hogy szinte magától értetődik. Lukácsnál tehát a feltámadás nem annyira az isteni hatalom fergeteges csodája, hanem inkább a lélek örömének forrása, Isten dicséretének és imádásának kiváltója, és ösztönzés az eucharisztikus kenyértörésben történő emlékezésre. A két tanítvány miért nem ismerte fel Jézust rögtön a találkozás első pillanatában? Jézus a feltámadással talán egészen mássá változott? A feltámadott Krisztus talán egészen elütött az ismerős történeti Jézustól? Erre a döntően fontos kérdésre az evangélium két
