A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

90

Rózsadombi Mária

MARIA a káplán

Rövid, szőke haja volt, szolid, modem frizurával. Melléje kék szemek. Szóval messziről látszott a germán származás. Amikor a nagyvárosi kórházba kerültem, udvariasan azt is megkérdezték, hogy akarok-e néha áldozni. Akartam. Nagyon meglepődtem, amikor a káplán látogatására megadott időben Mária libbent be, és kedves mosollyal fogott hozzá a szertartáshoz.

— Apáca vagy?

— Igen. Karmelita voltam több, mint tíz évig.

— És most?

— Most a Szent József nővérekhez tartozom.

— Miért léptél át másik rendbe?

— Nekem nyilvánvaló volt, hogy ez a Gondviselés akarata. Néhány éve magam is kórházba kerültem, súlyos betegen. Akkor ismerkedtem meg ezzel az életmóddal. Megtetszett.

— Most mi a munkád?

— Káplán vagyok itt a kórházban.

— Ez nekünk furcsán hangzik, mert a mi nyelvünkön a káplán segédlelkészt jelent, és csak pap lehet az. - Egyedül vagy itt káplán?- Öten vagyunk: két pap és három nővér.- Egy ilyen kis kórházban?- Huszonnégy órás szolgálatot látunk el.- Kikkel foglalkoztok?- Elsősorban a betegekkel. De rokonaikkal is és a személyzettel is.- Olyan sok az áldozó, hogy a papjaitok nem győzik ellátni őket?- Mi nem a papok helyett csináljuk a munkánkat, hanem mellettük. Az áldoztatás alig négyszáz éve lett papi monopólium, nem kizárólagosan papi feladat. Mi, nővérek, amúgy sem azt végezzük el, amire papjainknak nem marad ideje, hanem azt, amit egy pap nem is tud megtenni.- Nagyon kíváncsi vagyok.- Órák hosszat ülni egy beteg ágya mellett, hallgatva a panaszaikat, letö- rölgetni a kétségbeesett hozzátartozók könnyeit, eljátszani a beteg gyerekekkel, haldokló mellett virrasztani és a halálos verítéket törölgetni a homlokáról általában nem férfiaknak való feladat.- De nem is kápláni feladat.