A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 12. szám
569 Nekicihelődöm az útnak; összecsomagolom a misemondáshoz szükséges könyveket, bort, vizet, ostyát, kelyhet, ruhát. És persze kell cukorka és csokoládé nagy mennyiségben, az indián gyerekeknek. Sok van belőlük, és édességigényük szinte kielégíthetetlen.. Végül is egy hatalmas hátizsákkal meg egy oldaltarisznyával megrakva beszállok a szellős sínautóba. A hideg rögtön érezhetővé válik. A magyar cigány mondása jut eszembe: mi is a hideg szél nélkül — ez bizony igaz! A szemem könnyezik, az arcom szabadon maradt részeit mintha ezer tűvel szur- kálnák, a hideg szinte a velőmbe hasít. Pedig az amerikai repülősök által használt nadrág, hatalmas bélelt csizma és anorák (vízhatlan szélvédő kabát) van rajtam. Uram, gondolom, nem a kálváriát, hanem a karácsonyt ünnepeljük! Szerencsére Műd Rivert háromnegyed óra alatt eléljük, és kiszállunk. Az egész település mindössze tíz ház. A legnagyobbikba megyünk. Egyetlen nagy szoba, ahol már mindent előkészítettek, és pár perc alatt összegyűlt a kis közösség apraja-nagyja. Körülbelül délután hat óra lehet, és én elkezdem az első éjféli misém. Minden rendben megy, mindenki áldozik. Az egyházi zenét egy hangszalag szolgáltatja; úgy állítottam össze, hogy minden rajta van egy szép karácsonyi miséhez. Az emberek és a gyerekek boldogoknak tűnnek. Mise után kiosztom az ajándékokat, azonnal enni kezdik — én pedig csomagolok.. Most a változatosság kedvéért ski-doo-val indulok tovább akb. 8 km-re fekvő helyre, Ferlandra, ahol a következő éjféli misét fogom mondani. Műd Riverben is akad valaki, aki továbbvisz, pedig a hideg fokozódik, már a 40 fok felé közeledik, és a ski-doo vagy snow-mobil — tulajdonképpen lánctalpas motorkerékpár — az elöl ülő vezetőnek semmi védelmet nem nyújt. Én, aki mögötte ülök, nem érzem annyira a szelet, a vezető véd engem. Sok időm nem lévén várakozásra, máris indulunk. Hol a síneken, hol a sínek mellett rohanunk, keresztül a pályatesten, fel a vasúti töltésre, le a vasúti töltés mellé. Közben gallyak csapódnak az arcunkba. Az ember el is felejti a hideget. Elsősorban azzal törődöm, hogy a gallyak ki ne veijék a szemem. Igazi motoros terepverseny ez; egyedül lévén a versenyben, ezt a célt tűzöm magam elé: igyekezzünk csak megérkezni, még mi lehetünk az elsők! Hogy ez a célkitűzésem mennyire versenyszerű, máris érzem, ahogy vezetőm meredeken veszi a vasúti töltést: a hátizsákom lehúz, és én leesem. A hó puha, így csak legurulok a töltés aljára. Vezetőm kb. 20 méterrel távolabb veszi észre, hogy utasa lemaradt. (Eszembe jut a régi magyar kabarészám: Lepsénynél még megvolt!) Visszajön,
