A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
493 fokaira emelő szépség... Ó, bocsásd meg, hogy valaha mást is szerettünk, mint téged! Hogyan van az, hogy nem értünk téged, s nem rajongunk érted már idelenn? Hogy itt a földön nem keresünk téged, nem örülünk neked, nem futunk utánad, sőt futunk előled? Holott itt is csak te vagy az út s az élet, a kezdet s a végcél, az egyetlen nagy és szép és kívánatos! A Nagy Kapun túl csak egy igazi, nagy, mindent betöltő élmény lesz: az Isten! A többi is, amit ott látunk s hallunk, amit szeretünk, s akikkel együtt vagyunk, boldogan, otthonosan, kart karba fűzve s szívet szívben ölelve: már csak Őrajta keresztül érdekel minket. Letekintünk a földre, az emberekre, akik a mieink voltak: de már csak az CJr szemével. Már csak úgy ítélünk róluk, mint ahogy Ő ítél; már csak az ragad meg bennünket rajtuk, ami az Ő szemét is megragadja, s amit Ő néz bennük értékesnek vagy értéktelenségnek. Csodálatos átalakulás lesz az! Szinte magunk sem ismerünk magunkra: itt valóban elégetjük, amit eddig imádtunk, s imádjuk, amit eddig elégettünk: a gondolkozásunk, érzésünk, vágyunk és lángolásunk már csak mennyei és isteni lesz. Mint két szerelmes, vagy mint az anya méhében élő magzat: úgy olvad eggyé az életünk a Céllal, a megbecsülésünk, az ítéletünk, a kívánságunk, az ízlésünk, az örvendezésünk és fájdalmunk összeforr és eggyé lesz a tieddel. Uram! Félünk a Nagy Kaputól? A nagy átmenettől? Hát hogyne félnénk. Hiszen ott mindenekelőtt egy nagy számonkérés vár ránk, egy minden eviláginál fontosabb és döntőbb főtárgyalás, egy roppant aktus, a legnagyobb és legsorsdöntőbb egy örökkévalóságra nézve. Nagy szentek is remegtek, ha arra a számadásra gondoltak, hát még mennyire van okunk remegni nekünk! De ha nyugodt a lelkiismeretünk, akkor remegésen innen és túl a Nagy Kapu előtt mégis másnak kell lenni az uralkodó érzésünknek: az örvendő és szinte bizalmasan bizakodó várakozásnak. Nincs az a felfedezés, az a csodalátás, az a váratlan meglepetés a földön, az a megdicsőülés és ráébredés, amelyet össze lehetne hasonlítani a kimondhatatlan élménnyel, amely itt az első pillanatban vár ránk. Még egypár perc, még egypár végső sóhaj, még néhány kínos csuklás és vonaglás, és összedől ennek a világnak minden kártyavárszerkezete köröttem, s megnyílik előttem egy új világ. Egy új táj és új levegő. Mint mikor sötét börtön fenekéről hirtelen szikrázó napfénybe és ujjongó szabadságba emelnek ki valakit. Mint mikor ködös éjszakára egyszerre tropikus nap derül, mint mikor szűk sziklahasadékok közül egyszerre hegyoromra ér a vándor, s egy tartomány tárul eléje, ametiszt színű gleccserekkel szegélyezett körkép, alul kígyózó ezüst folyók, piros tornyú falvak, domboldalnak csapott várak... Mint mikor halálos ájulásból kacagó, csattogó, hullámzó és mozgalmas életre ébred a beteg... Félünk tőled, sötét és félelmetes Kapu. Titkok őrzője és sorsok betetőzője! Világok zárója és világok nyitója! Félünk tőled, mert azért érzés szerint bizony szörnyű az elmenetel innét, s érzés szerint oly ismeretlen és idegen az a táj, amely mögötted tárul elénk. És azért mégis hivő lelkünk egész életösztöne sejtő, kiváncsi, türelmetlen dobogással áll pántjaid előtt, mint a gyermekek a karácsonyfát eltakaró titokzatos ajtó előtt, s várják a csengetyű- szót: úgy várjuk mi is a lélekharangnak nevezett karácsonyi csengetyűszót, amikor megtárulsz előttünk, félelmetes, igézetes Kapu, rettentő és kívánatos Átjáró, és bevezetsz minket abba az országba, amelyet a megtért latorral együtt félve, vágyva, bízva, remegve áhítunk...
