A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
492 nagy dolog ez? Olyan nagy pillanat lesz az? Valami kínos szűkmellűség és elmetompító rövidlátás van abban, ahogy mi az időhöz és ehhez a nyomorék kis földhöz úgy ragaszkodunk, hogy „borzalomnak" érezzük az elmenetelt innen. Ha csak egy kicsit is okosabbak lennénk, nem ezen törnénk napestig a fejünket, hanem inkább azon, hogy odatúl mi van? Azon az igazán nagy pillanaton túl, amikor megszűnik bennünk és körülöttünk a kicsiség és vaksiság, az emlősökkel és egyéb állatokkal való sorsközösség, a táplálkozás, anyagcsere, szaporodás és hasonló nem nagyon előkelő biológiai funkciók, minden megalázó tarkaságukkal együtt; amikor majd kibontakozik bennünk az igazi lét, a homo immortalis (halhatatlan ember), a lélek egyeduralma, az Isten országába belépni képes, megtisztult személyiség... Amikor majd nem milliméterekkel mérjük a távlatainkat, s nem másodpercekkel a jövőnket! Amikor nagyobb dolgok foglalkoztatnak majd minket, mint az, hogy mit mondott ez a külügyminiszter és az a színésznő, és hogyan bölcselkedtek a tudatlanok az ő kisded egyetemeiken ésaka- démiának nevezett ábécé-iskoláikon! Amikor ezeken a bosszantóan szűk és kicsiny fontosságokon messze túl a metafizikai univerzum nagy titkai tárulnak fel majd előttünk, s ami mindennél nagyobb és fontosabb: az egy, a nagy, az igazán végtelen, az igazán fölséges, a minden lét kezdete és vége, éltetője és gondviselője, a mélység és erő, az élet és el nem múlás, a szikrázó, világokat perzselő, kegyelemvillámokat szóró és büntetés-tűzözönt árasztó egyetlen úr, az Isten! Isten! Te fény és báj, te örök szikla és édesség, te rettenet és révületbe ejtő varázs, te talány és megoldás, te érdekek ki- gondolója s létrehozója, te szép és szörnyű, te tisztaság és nagyság, te törvény és csúcsl Te,akitől mindnyájanjövünk, saki- hez mindnyájan megyünk! Akit elérni, meglátni, akiben elmerülni, s akivel őszszeforrni: az üdvözülés maga. Részegítő, forgószélként elkapó, minden idegrostunkban megremegtető, örök édes élmény! Te, aki a poklot teremtetted sa mennyországot, borzalmait a kínnak és óceánjait az örömnek! Te, aki lehajoltál hozzánk, és magadhoz emeltél minket! Aki nekünk, vak embrióknak megadtad, hogy egykor ledobhassuk magunkról vakságunkat és kicsiségünket és emberi voltunkat, lerázzuk hitvány hajlamainkat és bűnös undokságainkat, és legyünk tiszták, mint te, fényesek, mint te, ragyogók, mint te, boldogok, mint te, isteniek, mint te, részesei a te saját megrémítő nagyságodnak, a te bű- völetes szeretetednek, felségednek és magaddal ragadó szépségednek! Ó, hogyan köszönjük meg neked majd odatúl, a Nagy Kapun túl, egy örökkévalóságon át, ha majd egyszer látunk, ha majd egyszer fülünk megnyílik az örök szférák zenéje előtt, ha majd egyszer a szívünk igazán érzeni fog, s nemcsak képzeli, hogy érez: hogyan köszönjük majd meg neked, hogy semmi létünkre szerettél minket, létet adtál nekünk, országodba hívtál, s kebledre fektettél minket, és mindent megadtál nekünk, amid csak neked magadnak van! Mi van a Nagy Kapun túl? Te vársz ott miránk, te egyedül! A többi semmi hozzád képest. Mennyország, szentek egyessége, viszontlátás, egymásra borulás, örök ujjon- gás, paradicsom, fényes kert, amelyben boldogan járunk, mint Fra Fie- sole édenképein a lejtő szentek... Nem! Mindez semmi tehozzád képest: te egyedül is mennyország vagy, duzzadó élet és bűvölő báj, örökre felajzó, el nem engedő, örökre betöltő, a boldogságnak sikoltó
