A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
425 kiáltozni kezdtek: „Rád ment apénz. Hiába. Miért élsz?” Marika ráfelelte: „öngyilkos leszek”. Elhatározta, hogy nem fog enni. Este nem nyúlt a vacsorához. Másnap ott hagyta a reggelit. Délben már nagyon kóválygott a feje és a gyomra, de rá se nézett az ételre. „Ma éjjel biztosan meghalok” - biztatgatta magát. Bejött a Lujza nevű ápolónő és rákiáltott Marikára:- Már megint csak beleturkált az ételbe és nem is evett. Elég volt ebből a komédiából. Ha folytatja ezt a dacolást és nem eszik, jelenteni fogom az orvosnak. Tudja akkor mi lesz? Mesterségesen fogják táplálni. Az jobb lesz? A szüleinek is meg fogom mondani. Marika arca még jobban elborult. Konokul elutasította az ételt. Miután az ápolónő haragosan kivonult, Marika gondolkodni kezdett: Mesterséges táplálás? Nem, azt semmi esetre; úgy látszik, a kórházban nem lehet éhenhalni. Akkor valami másféle öngyilkosságot kell kieszelni. Kiugrani az ablakon? Nem, az nem jó. Megtörténhetik, hogy nem hal meg, csak még jobban összezúzza magát. Eltöri a hátgerincét és aztán bénán itt fekhet a kórházban hónapokig, évekig. Otthon is megint csak azt a rémes mondatot hallaná: „Minden pénz a te orvosi számláidra megy”. A Marilyn Monroe altatószerrel lett öngyilkos. Hát persze, az a legegyszerűbb. Az ember csak elalszik, észre sem veszi mikor meghal. Hogy ez neki előbb nem jutott az eszébe! Holnap, ha bejön a Piri - az egyetlen osztálytársa, aki jó hozzá — majd odaadja neki a pénztárcáját a zsebpénzzel és megkéri, hogy vegyen neki altatószert. Azt persze nem mondja meg a Pirinek, hogy még aznap este be fogja szedni az egészet. Másnap reggel már fel se fog ébredni. Nem lesz többé „reggel”, soha, soha. Marika testében valami ismeretlen erő hirtelen fellázadt és görcsösen belekapaszkodott a lüktető, meleg életbe, mintha erélyesen tiltaná az öngyilkosságot. Marika kétségbeesetten viaskodott ezzel a tiltó erővel. A szívében felhördült a gyógyíthatatlanság kegyetlen fájdalma,és ő tehetetlenül leborult és tanácstalanul zokogott. Ugyanakkor, kint a folyósón, az ápolónő meglátta a lelkészt és odaszólt neki: „Kérem, főtisztelendő úr, tessék majd bemenni a 45. számú szobába. Ott van egy csacsi gyerek. Éhségsztrájkot rendez nekem. Már nem tudom, hogy mit kezdjek vele”Egyszerre csak bekopogott valaki Marikához. Kinyílt az ajtó és belépett a Lambert főtisztelendő úr. Marika csak látásból ismerte ezt a fekete ruhás, idegen embert. Megijedt tőle, mert nem bírta elképzelni, hogy mit akarhat itt. A zokogás belefulladt a torkába, és könnyekbe úszó, rémült tekintete kérdőn meredt a főtisztelendő úrra. Az meg kitárta kissé a karját, úgy mint a pap a szentmisén, mikor azt mondja: „Békesség veletek”, aztán rámosolygott Marikára és szíves, meleg hangon azt kérdezte: — Mi a baj, kedves kislányom? Igen, így mondta. Ez nem képzelődés. Szórni szóra így: „kedves kislányom”. Ezt neki még soha senki sem mondta. Az anyja csak így szólította: „Marika”, és ezt is sóhajos szomorúsággal ejtette. Az apja meg csak azt mondta: „te” és szemrehányó hangjával éreztette, mennyire sérti a hiúságát, hogy sánta T
