A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
426 lánya van. A háta mögött így szokta gáncsolni: „takarodj innen, te béka”. De ilyen gyönyörűt, hogy „kedves kislányom” még soha senki sem mondott neki. És a főtisztelendő úr nem tetetve vagy hízelegve mondta, de szívből, igazán. Ez a két szó besusrrant Marika leikébe és melengetni kezdte. A főtisztelendő úr egy széket húzott a beteg mellé és kedvesen megismételte a kérdést: „Mi a baj?” Marika bizalmasan odazokogta a bánatát: — Nem sikerült a műtét. Sánta maradtam. Hirtelenében úgy tűnt Marikának, hogy ebből a rövid kis mondatból nem is lehet megérteni az ő nagy tragédiáját. Ezért megismételte a „sánta” szót, még pedig nyomatékosan, szótagokra bontva, hosszúra nyújtva, így: „sá—ánta—a”, hogy így a főtisztelendő úr megsejthesse, hogy mi minden bujkál ebben az egy szóban: az ő életének tönkretétele, reménytelensége, megalázottsága, gyógyít- hatatlansága, elcsúfítottsága, kétségbeesése, sőt az öngyilkosság lappangó gondolata. A főtisztelendő úr rábólogatott a „sánta” szóra, mintha valóban tisztában lenne annak szörnyű értelmével és aztán nagyon komolyan jóságos szeretettel magyarázgatni kezdett valami olyasmit, hogy a sántaság nem szerencsétlenség, csak nehézség, amit a jó Isten küld, mint nagy próbát. De ezzel a nehézséggel meg lehet küzdeni. A sánta ember is értékes, tiszteletreméltó, jó ember lehet. Isten előtt meg úgyis csak a lélek számít. Marika nagyon csodálkozott azon, hogy „a lélek számit”. Otthon mindig azt hallotta, hogy „csak a pénz számít”. Hogy mi is az a „lélek”, azzal Marika nem volt tisztában, de a főtisztelendő Űr olyan megbecsülőn ejtette ki a „lélek” szót, hogy Marikának úgy tűnt, hogy az valami megfoghatatlan érték, amelyben kiteljesülhet az ismeretlen boldogság. Ezért kérdőn rápislantott a főtisztelendő Úrra, hogy talán mondana még kiegészítésül valami gyönyörű szépet, de szavak helyett, most a főtisztelendő Űr szelíden rámosolygott Marikára,és a szeméből áradó jóság üzenetet hozott a távoli mennyországból. Ez a szeretet-üzenet úgy hullott Marika szívére, mint anapfény a csukottra fagyott bimbóra. A meleg érintéstől megrezdül a bimbó, egy kicsi szirom meglazul és csodálkozva arra tárul, hogy ő él. Marika is ráébredt arra, hogy titokzatos, új életet Ígérő lélek - kincs rejlik benne, ami az égi melegtől majd kibomlik és fejlődik, mint a virág. A főtisztelendő úr felállt és azt mondta:- Hát csak bátorság kis... hogy is hívják magát?- Mária, — susogta Marika, mert azt, hogy „Marika” a világért se mondta volna, mert ez olyan gyerekesen hangzik, hogy ezt egy ilyen komoly, nagy ember előtt nem merte mondani. — — Mária — ismételte a pap és megint beszélni kezdett, de nem olyan pa- rancsolón, mint a doktor, nem olyan fölényesen, mint az ápolónő, nem olyan ridegen, mint az apja, nem olyan sajnálozón, mint az anyja, egész másképp: valami különös, féltő, őrködő, kérlelő szeretettel mondta: - ügye megígéri, hogy mindent meg fog tenni, ami a gyógyulásához szükséges? Rendesen fog táplálkozni, aztán, ha megerősödik, bejár szépen a fizioterápiára és engedelmeskedik mindenben az ápolónőnek. Mert akkor, meglátja, a jó Isten is megsegíti. Még majd
