A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

43 Zsidei Barnabás FEKETE KENYÉRLESÖK nyhülést keresve menekültem pár év előtt a gömöri hegyekbe. Keres­tem az egyensúlyt, a felemelő Istent és a megértő embert. Egy festői faluban kötöttem ki. Nézelődésemben egy roz­zant autó zavart meg. Mosolygós, öreg pap vezette. A cigányok telepénél állt meg vele. Népes, mezítlábas, hiányosan öltö­zött gyerekhad várta. Hajuk a fülükre nőtt, semmi nyoma a gyermekkor ró­zsáinak. Csak a szemükben csillogott feketén, tisztán az öröm. A telep egyetlen valamirevaló szé­két hamar előkerítették, sapkájukkal törölgették, majd ráültették mesterü­ket. Elébe telepedtek félkörben a föld­re. Hajdanán Izrael népe nem várta úgy a mannát vándorlása alatt, mint ez a tucatnyi lurkó az öreg pap szavait. Lélekben messze jártak, feledték a nélkülözést, a megkülönböztetést, a be nem teljesült gyermeki vágyakat, feled­tek minden emberit. Ott ültek az utolsó vacsora termé­ben. A lábmosás említésekor riadtan húzták maguk alá sötétbarna, cserepes lábukat. Együtt heveskedtek Péterrel, fejletlen vállukkal segítettek volna a kereszt terhén. Kis kezükkel mutatták, hogy hogyan nyújtottak volna vizet Jé­zusnak epe helyett. Közbeszóltak, fel­kiáltottak, mert látták, amit hallottak. Mint a száraz föld, itták, szítták ma­gukba Jézus minden szavát. Az óra lassan végétért. Öreg pap­jukat elkísérték a pöfpgő masináig. Egy darabon még versenyit is futottak vele, aztán csak szemükkel kísérték az egyre fogyó képet. És eljött végre a nagy nap. Temp­lom csak a szomszéd faluban volt.Át kellett gyalogolniuk. Szegényes külső­vel szaporáztak már kora reggel az a- nyaegyház felé. Meglestem őket. Szeré­nyen tömörültek társaik mögött, s vár­tak. Jobban nem válj a a gyermek az é- desanyját. Holdat járó ember nem volt olyan kíváncsi, mint a maroknyi gyer­meksereg. Várták az Istent, mint an­nak idején Rimbaud kenyériesői, éhe­sen, tisztán. Áldozáskor egyszerre tó­dultak az oltárhoz. Aztán, mint mikor valaki kincset lel, úgy lépdeltek a helyükre mezítelen talpukkal a hideg kövön. Még moso­lyogtak is, hogy megvan, eljött, meg­fogták, bennük lakozik mostmár. Aki­ről annyi szépet hallottak, Aki a leg­nagyobb hatalom, és legjobb szívű gondviselő. Az a néhány ingderék lo­pott alma, az a kalap szilva, elcsent ku­koricacső, kiszedett fészek, néhány na­pos iskolakerülés mind feledetté vált. Irigységgel húzódtam meg egy pá­don. Bárcsak cserélhetnék velük! Én, a vámos. Adnám meleg otthonomat szél­járta viskójukért, cserélném évtizedek tudását egyszerű kis értelmükért, fára­dó szivemet ártatlan érzelmeikért. Cse­rélnék most velük! Fekete bőrű, csil­logó szemű kis cigányaim! Hát ki gaz­dagabb ma nálatok? Az agapé után a lelkipásztor össze­gyűjti apró népét, útjára bocsátja őket. Búcsúzóul reverendáját fogdossák, né­zegetik a breviárium szallagjait, majd i- gazi örömmel indulnak hazafelé. Könnyű nekik, mert övék lett az Isten.

Next

/
Thumbnails
Contents