A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-08-01 / 8. szám

361

Orbán Miklós

SZELLŐ ZÜG TÁVOL, ALSZIK A TÁBOR . ..

Alszik? Dehogy! Forog, dobálja magát, huzgálja a takarót, csapkod és vakaródzik, lidércnyomás alatt kínlódik és millió szúnyog gonosz zümmögését hallja. Az őrség most caplatott el mellettem és még volt merszük megkérdezni, hogy miért nem alszom. A nyavaja beléje! Napok óta úgy érzem, hogy számolnom kell valamivel, vagy inkább valakivel. A tegnapi portyázás alatt is csak ez járt a fejembe és kutattam agyam levéltárában, hogy kivel is kell számolnom. Ügy ugráltak a gondolatok és válaszok, mint bolha a tüzes platnin. Mi lehet az a platni? De a hasonlat jó. Szóval sorba vettem tavalyi tanáraimat és sajnálattal megállapítottam, hogy egyiket sem tudnám megfojtani. Már azért sem, mert mindég úgy tanítanak, mozognak, hogy megértsem: nekik köszönöm majd 50 év múlva, hogy a „kiváló dolgozó" kitüntetésével hajtom ősz fejemet halotti párnámra. Aztán — miközben a zúgó patak fölött egy kötélen kellett végigtornásznom magam, hogy őrsömnek megmutassam mire képes az emberi lelemény, — bandám tagjait vettem sorra, a Kajlát, a Hőböröst, a Linkócit, a Fü- leszépet, a Gugyit, meg a többi kisürgét. Ezek annyira egyek, hogy bátran ki lehetne cserélniök egymásközt nemcsak ingüket, nadrágjukat, hanem a fejüket is. Miért ne lehetne egyszer a fejüket lampionként fölakasztani a „bőgő masina" fölé, ők meg fej nélkül vernék ki a deszkán a ritmust, hogy „Sze - sze - sze - sze — szeretlek, zöld hagymával megeszlek..." Hát ki marad még, ha nem velük kell valamit elintéznem? Persze, „tisztes otthonom" és annak „tisztes lakói" a „családfentartó" apa, a termelési versenyben „együttfutó" anya, a túlfogyasztással életszínvonalat süllyesztő „második" nemzedék, már mint mi, illetőleg pimasz öcsém és még pimaszabb húgom, drága, aki állandóan azt sorjázza, hogy kiben meddig voltam „beleesve", pedig ő róla kedves barátnői hangoztatják, hogy egyszerre tíz fiú után is futna, ha százlábú lenne. A családdal, néha úgy látom, nincs igazi bajom. Milyen jó, hogy sötét van, nem lát senki, mert fintorítom az orrom, ahogyan gyerekkoromban megszoktam. Miért van az, hogy néha az egész világot szeretném úgy összegyűrni, ahogyan az egyik filmben láttam öreg tragacsok dísztelen, de hasznos kimúlását. De baj van, tudom. Mert ha összegyűröm a világot, nekem sem marad hely benne. Pedig éppen ez az, amit kívánok. Néha valahol egyedül lenni. Ahol nem azt nézik, hogy lesz-e „rendes" ember belőlem, sem azt, hogy meddig maradok még érthetetlenül idegen kamasz, sem azt, hogy be tudom-e mutatni szombaton a „babacsörgő" figurát, amivel az a lüké Gugyi akart szédíteni, sem azt, hogy átmegyek-e a segédtiszti magyar érettségin. Hatalmas ég, hogy mit kell még addig beszednem! Ilyen kérdések: Ki volt Benczúr Gyula? Ki írt balladákat? Hány magyar lakik a Kis-Alföldön? Milyen a kalotaszegi népviseletben a legények köténye? Vagy a lányoké. Ja, persze, csak a palóc legények viselnek kötényt, meg emeletes kalapot. Miért kívánják tőlem, hogy szófogadó gyerek, szorgalmas tanuló, talpraesett őrsvezető