A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-08-01 / 8. szám

357

általánosítja a fejlődéselméletet. Sőt, bizonyos extrapolációk révén kutatja a noogenezis (szellemi fejlődés) jövő körvonalait is. Alaptétele ez: a dolgok benseje, immanenciája, a tág értelemben vett „tudat” a centro-komplexitás- sal, vagyis az anyag bonyolódásával és egyre magasabb rendű szervezettségével párhuzamosan növekszik, mígnem megjelenik a fejlődés virága, a gondolkodó és szabad ember, aki aztán kezébe veszi a fejlődés irányítását.

Teilhard mint tudós nagyon érzékeny a fejlődés folytonossága iránt: rávilágít az ember biológiai és állati gyökereire, de ugyanakkor hangsúlyozza azt, hogy a felfelé ívelő fejlődés bizonyos küszöböket lép át. Tehát szakadás is van a fejlődésben. A fejlődés folyamán valami lényegesen új, léttöblet jelenik meg, amit nem magyarázhatunk pusztán immanens, a világban bennmaradó okokkal. Ez a léttöblet a teremtő Istenre utal. A fejlődés tehát nem teremtő, hanem a teremtés (létet adó transzcendens okság) megnyilatkozása, kifejeződése a térben és az időben.

A szintézisre törekvő Teilhard bizonyos írásaiban kétségkívül túllépi a szaktudományok területét.

Azt a metafizikát gyakorolja, amelyet Bergson így határozott meg:

„teljes tapasztalat”. „A z emberi jelenségében mint tudós és filozófus reflektál a biológiai és az azt folytató emberi fejlődésre, végül pedig figyelembe veszi a „keresztény jelenséget” is. Megállapítja, hogy a kereszténység új fénybe állítja az egész vüágfejlődést, különösen is az emberi jövőt. Más írásaiban viszont, pl. a korábban megjelent „Isteni miliő”- ben és több kisebb esszéjében, kifejezetten a keresztény hitből indul ki és keresi a konvergenciát a modern tudományos gondolkodással.

TEILHARD KRISZTUS - KÖZPONTÚ LÁTÁSA

A hivő tudós víziójának középpontjában az a Krisztus áll, akiben és akiért minden lett (Kol 1,15-16), és aki feltámadása után megdicsőült emberségében minden Ura lett, hogy mindent összegyűjtsön, visszavigyen az Atyához (1 Kor 15,28). A világ genezise (fejlődése) tehát más, természetfeletti síkon az ún. „krisztogenezisben” folytatódik. Vagyis Krisztus a benne hívők közösségében, az Egyházban uralma alá hajtja a mindenséget, éspedig a test-lélek-Krisz- tus kapcsolat révén. Krisztus Lelke által megszenteli, megisteníti az embereket, és az embereket majd követi a dicsőségben az átalakult világmindenség is. Égé