A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 8. szám
szén sematikusan így foglalhatjuk össze Teilhard szemléletét, illetve módszerét: 1) A világ, nevezetesen az élők világának tanulmányozása során felfedezte az evolúciót, amely az egyre bonyolultabbá válás (complexité) révén a nagyobb tudat, végül az ember felé mutat. Az ember a fejlődés „nyílvesszője”. 99 2) A fejlődés spiritualista értelmezése a hivő tudóst tovább lendíti a kutatásban. Túllép az ún. hüperfízíkán, azon a sajátos fenomenológián, amely a jelenségekben felfedezett egy bizonyos értelmet, célt és jelentést, hogy a végső, ontológiai okokat keresse. „Az emberi jelenség” figyelmeztetőjében íija: Elkerülhetetlen az, hogy a Mindenre kiterjedő látásmódban ne érintkezzék a Tudomány és a Vallás. „Úgy van ez, mint a délkörökkel a pólus felé közelítve: Természettudomány, Füozófia, Vallás szükségszerűen konvergál a Teljesség közelében. Konvergál, mondom, de anélkül, hogy összekeverednék, és úgy, hogy mindegyik mindvégig a maga különböző szögéből és síkján foglalkozik a Valósággal”. 3) A koherencia, a harmónia, amely a teljes látásból fakad, kulcsot ad Teilhardnak az átfogó vüágértelmezéshez, éspedig bele értve a kinyilatkoztatásból vett látást is. Mint hivő tudja, hogy a világ kezdete és vége Isten: ő az Alfa és az ómega. Még pontosabban, ez az Alfa és az Ómega Krisztus: Ő mint örök Ige részt vett a teremtésben, tehát Ő a kezdet, de méginkább a vég, a Pléróma, az Ómega: a világba lépett, megtestesült Ige fogja össze az egység felé tartó világfolyamatot, benne lakozik az Istenség egész teljessége testileg (Kol 2,9). Krisztus gyűjti össze Egyházába az embereket és az Eukarisztia által már megkezdi a világ átszellemiesítését, a szeretetegység kiépitését, amely csak a végső kommúnióban lesz teljes. Mindez nem történik automatikusan. Teilhard gyakran hangsúlyozza, hogy a fejlődés emberi szinten az ember szabadságától függ, a hit a szeretet, a hűség szükséges ahhoz, hogy „sikerüljön” a beteljesedés. Az emberek munkájukkal, teremtő tevékenységükkel siettethetik a beteljesedést, úgy, hogy előkészítik a humanizált világot a végső átalakulásra, amelyet Krisztus Lelke visz véghez. A világfejlődés mozgatója, végső Pólusa tehát a kozmikus Krisztus, vagyis az a feltámadt Krisztus, akinek hatalma van ahhoz, hogy megdicsőült emberségében maga alá vessen mindeneket (Fii 3,24): előbb a megváltott embereket, aztán az üdvösség szinteréül szolgáló kozmoszt is. A világ fejlődése szellemi szinten - a nooszférában - különböző ,kínokon” keresztül valósul meg. A sokaság kínja: a másokkal való együttlét súrlódásokat, zúzódásokat okoz. A differenciálódás kínja: az egység megköveteli a lemondást saját érdekeinkről, a kitárulást mások felé. Az átváltozás kínja: a több lét mindig halált kíván, önmagunk elvesztését, szakadást, a régi ember levetését. A világfejlődésben tehát nemcsak növekedést, hanem csökkenést hozó adottságok is vannak a bűn következtében. Sőt ott fenyeget a végső kárhozat lehetősége is, ha a Szeretetet visszautasítjuk. Ezért van az, hogy emberi szinten a fejlődés sikere a felső Szeretet - Pólus vonzásától és átalakító hatalmától függ. A fejlődés befejezője, a végső összefoglaló és egységesítő csakis a Krisztus - Ómega lehet. 358
