A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
320 után minden későbbi kinyilatkoztatás csak ezt az alapot építi tovább. Ilyen értelemben „magán-jellegű". De ettől még lehet egész koroknak és az egész Egyháznak szóló üzenet, viszont jellege már nem olyan értelemben „általános” és egyetemes, mint a bibliai kinyilatkoztatás. Az Egyház is, ha elfogadja pl. a Lourdes-i jelenéseket és üzenetet, ha terjeszti is, nem ugyanazzal az isteni tekintéllyel teszi, mint a bibliai kinyilatkoztatás esetében. De viselkedésével és tekintélyével tanúskodik róla, hogy oktalannak tartaná, ha a Lourdes-i vagy a Fatima-i üzenetet eleve elutasítanánk. A hittudósok is csak az utóbbi évtizedekben figyeltek fel az újabb „vi- lágkinyilatkoztatásokra” s kezdtek ezekről cikkezni, vagy könyveket írni. Az egyháztörténelembe és a féléves melléktárgyként szereplő aszketika — misztikába ezek még nem kerültek bele. A misztikának csak egy elhanyagolt része a magánkinyilatkoztatás, s amit erről a papok hallottak, azt össze lehet foglalni néhány - sokszor félreértett - mondatban: „Jobb, ha ezekkel nem törődünk, hanem másra irányítjuk figyelmünket" - „Ezek nem tartoznak hozzá az általános kinyilatkoztatáshoz, s azért senki se köteles hinni bennük" - „Az életszentséghez nincs szükség ezekre" stb. Ezeket a mondatokat lehet helyesen is érteni, de helytelenül is. A szentek azért ajánlották, hogy a látomásban részesülők ne törődjenek ezekkel, mert ha az Istentől jött, akkor amúgyis képtelenek voltak másra irányítani figyelmüket, viszont, ha emberi eredetűek voltak, így megszabadulhattak tőlük. Igaz az is, hogy mindenki nem köteles hinni ezekben, azok azonban, akik részesültek bennük, vagy más módon meggyőződtek isteni eredetükről, olyan bizonyosságra tehetnek szert arról, hogy valóban Istentől erednek, hogy kötelesek hinni benne. A magánkinyilatkoztatások és a világkinyilatkoztatások esetében az Egyháznak joga van azok eredetét kivizsgálni és a rájuk alapuló ájtatosság gyakorlatait szabályozni, azonban még a Pápa sem képes csalatkozhatatlan ítéletet hozni felőlük, tehát ilyen módon nem válhatnak dogmákká, hitigazságokká. Az emberek nagy részének csak az emberi tanúságra alapuló bizonyossága lehet felőlük, s ez nem elégséges a szoros értelemben vett hithez. A papok közömbösségének és bizonytalanságának további oka az, hogy ezek a világkinyilatkoztatások annyira újkeletűek (néhány száz év nem sokat számít az Egyház kétezeréves történelmében), hogy az Egyház még nem dolgozta ki azok hivatalos kivizsgálásának a módját. A kivizsgálás a helyi püspök kötelessége és ebben követheti a neki legmegfelelőbbnek látszó eljárást. Általában a szenttéavatásoknál szokásos eljárást alkalmazzák a kivizsgálásra, ez azonban nem kötelező számukra. A hittudósok ugyan összegyűjtöttek egy csomó irányelvet, ami hasznos lehet ezeknél a kivizsgálásoknál, de ezeknek nincs kötelező erejük, csak az emberi bölcsességen alapulnak. A legtöbb pap nem ismeri ezeket az elveket, csak egyik másikról hallott legfeljebb valamit. Sok püspök sem ismeri ezeket, s azért a vizsgálatot nem személyesen végzik, hanem hittudósokra, orvosokra és egyéb szakemberekre bízzák, vagy csak a bizalmukat élvező papokat nevezik ki a bizottságba. Az ilyen püspöki bizottságoknak nincs joguk a döntésre, csak javaslatot tehetnek a püspöknek, aki azután saját felelősségére dönt, hogy elfogadja-e a bizottság javaslatát, vagy elveti. Általában elfogadják, de
