A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
az érzelemvilágnak ez az önkéntelen jelentkezése még nem valódi szeretet. Ez annyira akaratlan, mint a szép virágán való gyönyörködés és tetszés. Az igazi szeretetben mindig van valami értelmi helyeslés és a másik javának akarása. Ha a virágok szeretete valakit arra indít, hogy minden virágot letépjen szobája feldíszítésére, abban a pillanatban szeretete pusztító erővé válik. Ilyen pusztító szeretet a gyermeket elkényeztető, minden szeszélyét teljesítő, soha nem igényes, soha nem büntető lágyság ... Ilyen pusztító szeretet az erkölcsi kifejlődésről, az erkölcsi értékek szolgálatáról megfeledkező egymás iránti szeretet. Pusztító szeretet az is, mely közös önzéssé válik s leszűkíti a világot kettejük v. családjuk boldogulására. S önzetlen, közösség-szolgáló emberek hazaszeretete is önzéssé válik s emberpusztító magatartássá lesz, ha megfeledkezik az egész emberiség érdekeinek szolgálatáról s mások jogaival mit sem törődve csak a maga közösségének boldogulásával törődik. A szeretet csak akkor igazi, amikor termelő és teremtő erővé alakul. Mikor nem elégszik meg a szép virág szemléletével, hanem virágot ültet, vagy mint Mécs László költeménye mondja: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld." A valódi seretet a valódi értékek kibontását keresi és solgálja a másikban. S most élőiről kezdhetnénk a felsorolást: mi az, amit nem becsül sokra az Úr Jézus, mi az, aminek megszerzését és kibontását másodlagosnak tartja s amit a hatalomnál, a biztos állásnál, jó bizonyítványnál ésdipománál, bankbetétnél fontosabbnak tart? Szemében egyedül az építő seretet a fontos, mely munkára és szolgálatra vállalkozik, a másik valódi érdekeit és értékeit mozdítja elő, kés a saját kényelme feladására, a saját gőgje megalázására és elzárkózás helyett kisolgál- tatja magát a másik érdekeinek. Elméleti seretet nincsen. Ezért nem volna teljes — nem volna igaz ez a szentbeszéd — ha a könnyen elfogadható és általános tetséssel találkozó alap- gondolatot nem váltanánk aprópénzre és a mi napi életünkre, ha nem tennénk fel magunknak néhány kellemetlen, de az igazságot kíméletlenül elénktáró kérdést: ------hány este maradok családommal és hány este maradok ki barátokkal, ------félreteszem-e az újságot, hogy feleségemnek segítsek,-------ha gyermekem élményeit beséli, odafigyelek-e,------vita helyett tudok-e hallgatni és nem „győzni , ------megköszönni mások solgálatait,--------van-e biztató jó savam mások sémára,------van-e erőm, hogy kedvességgel visonozzam valakinek ócsárló megjegyzését,------tuds-e mosolyogni, mikor fáradt vagy? kifogyhatatlan türelemmel válasolni gyermekeid kérdéseire,------megbecsüléssel nyilatkozni házastársadról a gyermeked előtt,------beteg somsédodat meglátogatod-e? S ha mindezt megtesed, hátra van még a legfontosabb kérdés: adod-e magadat is, vagy a szivedet megtartod magadnak? Embertársad képében ezt kéri tőled az Isten. 196
