A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
187 Fekete István ZéQ\ HÚStél Bizony, régi húsvét, de nagyon időtálló, mert az emlékek tisztán, szinte megmosdatva jönnek elő az elmúlt félévszázad avar- és időszagú virágos bozótjából. Sajnos, a régi érzelmeket bajosabb felidézni, így nem is tudom megmondani, hogy egyházi ténykedéseimet nyugtalan ifjúságunk vallási lo- bogásunk, vagy feltűnési viszketeg- ségünk futötte-e, párosulva valami szelíd színészi hajlamokkal. Elég az hozzá, nálunk nem kellett hurokkal fogni a ministránsokat, ha- rangozókat, sőt még a fújtatókat sem, amiért - már mint a fújtatásért - egyébként is egy krajcár járt tekintettel a fúj tatással járó fizikai fáradozásra. A ministrálás elsőosztályú előkelőségéhez nem fér kétség, bár a civilben való oltárszolgálatot nem lehetett összehasonlítani azzal a dicsfénnyel, ami a pirosgalléros, fehérszoknyás és bűvös, latin szavakkal meghatározott ünnepi megjelenést körülvette. Persze, a koporsós gyászmise sem volt utolsó, ahol feketében — bár nyáron mezítláb — segédkezett az ember, de itt a lelkesedés értékét erősen rontották a várható anyagi kilátások, amelyek szóban kifejezve tíz és huszonöt krajcár között mozogtak. Beszélték ugyan az öregek, hogy valamikor régen, két vagy három éve a kasznár lánya gyászmiséjén a ministránsok fejenként egy-egy koronát kaptak, de üyen vagyonra hiába spekuláltak kortársaim, mert az ilyen nagy bánatot okozható, többre módos hajadonok rendkívül egészségesek voltak és mindennel foglalkoztak a világon - magunk között szólva — csak az elmúlás gondolatával nem. Végül maradt még a harangozás pót—dicsősége, s a hozzáértés fitog- tatása, amikor nem dadogva szólalt meg a harang a torony ködös félhomályában, ünnepi napsugárba lendítve az öröm vagy bánat ugyanolyan tiszta zengését, jelezve, hogy a harang mindig ugyanazt mondja, csak az emberi szív piros, vagy sötét barlangjában alakul át könnyes vagy hálaadó áhítattá. De azért a harangozás sem volt utolsó szórakozás. Néha ugyanis a gyászoló család elviselhetetlen bánatában, vagy a megkönnyebbülés köny- nyelműségében itt is kinyitotta a bukszát, öt-tíz krajcár erejéig, ami - tekintettel az öt harangozóra —, jelentékeny összeget képviselt...Igen, öt gyerek kellett a harangozáshoz, bár csak négy harang volt, mert egy a toronyból leste, mikor indul el a gyászmenet és mikor ér ki a temetőbe, amikor az illetékes helyzetén már a harangszó sem változtathat. Kikisérte a halottat, és Kati néni vagy Péter bácsi most már intézze a dolgát, ahogy tudja... A harangozásban voltak persze igazi sátoros ünnepek és egyéb körmenetek, amikor kortársaimnak valóban fel kellett kötni a rödösgatyát -
