A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-04-01 / 4. szám

152

AZ ISTENI OTTHON FELÉ

Valahol ott járhattam akkor, én, az álom és az ébrenlét között, valahol még a földön s túl azon, az ég alatt, - messze-magam fölött,

fehér selymek lebegtek, győztes zászlók, csattogva boldogan, s rajtuk öt piros folt, sebhelyek, mint vérnyomok, mindegyik olyan.

Valaki felnyúlt a Földről és szeme Istenének tekintetébe nézve ment, szállt, robogott Istene elé két sebzett karja átfogta a Végtelent,

Atyja karjába szökkent, hazaérve, csupamosoly, bár vérnyomos, de: boldogan, s ott él azóta. Hazaért, - de hogyha elment, az árnya fénye, teste-lelke itt is ott van,

Velünk van! Együtt él velünk, emel, sebet üt rajtunk, vérzik öt sebünk, s emel a hófehérség szárnyain, és minden esküvéssel neki esküszünk.

Hazavisz egykor Atyja szemébe lát majd akkor határolt, rövidlátó szemünk, de öt seb nyomával, vérnyomokkal, mégis már szárnyakon, Vele, Hazamegyünk!