A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

ember-állat azért él, küzd, nevet, tagad, hisz, sír, vergődik, remél, - cirkuszozik, mert léte Istenének létével rokon és bőre, ösztöne, agykérge, történelme, fedett lelke alatt magáért az Istennel viaskodik.

Az ünnep

Most még együtt vagyunk, most ünnepeljünk!

Életem testi-lelki egésze, siessünk ünnepelni, hiszen már, hajam, ritkulsz és milyen ősz lett a sötétbarna! Fogaim, ti is, fehér, kemény fogaim, hogy haraptátok az almát! De már ritkul a sorotok.

S ti maradék kevesek csak idegen anyagok támogatásával, plombáivá, hidak között tengődtök még valahogy, — siessünk, ha késik, kimaradtok az ünnepből.

Gyomrom, vérző-beteges léted kínzott tíz éven át, kínoztál minket, az Egész-Embert, mind szenvedtünk mígnem a kés, az orvosi bölcs ügyesség ki nem emelte a rossz-részt s ami maradt, most nagy kedvvel teszi dolgát. Ó, te, szivem, te fiatal vagy, erős, úgy dobbansz most is még, mint a gyerekkori szív bennem. (Sose növök föl, érzem, gyerek maradok, a szívem ugyanaz most is, mint volt ötven évnek előtte.) Ó, te szívem, íme hát már készen az ünnep, küldd a piros vér hullámzó erejét szét. Hirdesd az ünnepet, a sejtek milliói kezdjék az ünnepi táncot. Szemeim, szívjátok a napfényt, hozzátok haza, ide, a világot kintről. Idegeim, szűrjétek át mindazt, amit ez az élet még tart tielétek. Eszmélet! Vigyázz, légy éber, fogj föl, ossz el, raktározz, emlékezz, föÜdézz, hogy éljen az értés. Lelkem! Ez ünnepi nap így együtt! íme, nézd, kicsi, mégis majdnem egész még a birodalmad! Legyen ünnep ma, nyúljon a holnapba, a holnaputánba, tartson el egészen addig, amíg majd a szívem harangja temetést kondit. A halál úgy érjen, hogy mindaz, ami voltam, könnyen roskadjon tenyerébe s lengjen odébb, ahol majd vár Az, aki ideküldött élni. Ő akarta, hogy együtt éljünk magam-én, ezeregy-én, sokaság-egy, ember, én.

Ez ünnep, amíg együtt lélegzik, formál, formálódik, - amíg éber a közösségünk. Testi-lelki közösség