A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
8 ünnepe ez, köszönjük, amíg időnk adatik rá. Életem, köszöntsd meleg ünnepléssel az életedet. Ki hattyúdalát zengi, zengje az úgy azt, hogy ünnep legyen az. Az élet ünnep. Életem, zengj annak, aki ezt az ünneped megadta teneked, áldd, éltesd, dicsérd, ürítsd poharad (életed teljes poharát az utolsó cseppig) tiszteletére. Hétköznapok A hajnal, igen, az a kezdet, a csupaígéret, igézetes élet öröme, szinte az ujjunk még érinti az Isten teremtő ujját, úgy ahogyan látjuk a sixtusi kápolna menyezetén Michelangelo ecsetnyomain. A dél már izzadság, munka, ’’arcod verejtékével eszed a kenyered”, hol túlsók fárasztó fényben, hol borúban, de aztán a koradélután jön: ítélik, gyanúsítják, meghurcolják az embert, vállára teszik a keresztet, mennie kell, föl a dombra, a kapaszkodó legtetejére, ahol megfosztják mindentől, ami volt s lenni szeretne és ráverik a keresztjére, amit eddig hurcolt. Ó, terméketlen idő, türelmetlenül elnyűtt, semmire-jó órák! ”Ez vagy te, ember!” — vádolnak a gúnyos percek, - vagy tán épp ez a terméketlen semmi-idő az, amiből kel a haldokló mag és a hosszútűrés jó földjén már nyitja csiráját az új termés. A délután már a növekedés ideje, az értelem éber, az érzékek újra színesek, készek vinni, ahogy a gondos méhraj az élet termését haza, vagy a közösbe, az emberi kaptár értéket gyűjtő raktár-polcaira. Munka! Öröm a munkán. Munkás öröm. így jön az este. A csend, elnyugvás. Az apró töredékek egysége. Az élet egésze egy napi kis mozaikban. Nyugalom, értés, béke, Isten, imádság. Az ö karjaiban... Szemem előtt, képzeletemben egyre gyakrabban járok arra, ahol letarolt múltam valaha élt, de csak a temetőt
