A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
68 kotmányt. Még egy negyedórás keserves bukdácsolás után újra hidat verve az árok fölé, visszazökkentek az úttestre. Agyonrázva, porosán és fáradtan gubbasztottak helyükön. Még a mindig beszédes, ilyen körülményekhez hozzászokott kínaiak is hallgattak. A nagy úton még nagyobb port vertek fel, ha ugyan lehetett. Mikor Rezső' egy fordulónál visszanézett a karavánra, az út hossza és oldala, mint valami lángbaborult város sűrű füstcsóvája gomolygott a derült ég felé. A kerekek alól feketén, súlyosan és hömpölyögve emelkedett a por-füst, azután kígyózva szállongott szerte. Az egyhangúságot valami különös, mélyen szomorú, melankolikus ének törte meg. Az autóbusz első ülésén japán ápolónők, gésák és egyéb foglalkozásra Kínába sereglett önkéntes lányok egy kis csoportja ült. Taming nagyobb katonai gócpont volt; csaták után nem egyszer odamentek pihenni a századok. A betegeket és sebesülteket is o- daszállították. Ezek a honleányok betegkezeléssel, énekkel és egyéb, a katonák szellemi és testi igényeit kielégítő feladatokkal kísérték a nagyobb csapatokat. Mindenki felfigyelt az énekre és a három lány hangja lassan szárnyrakelt, bukdácsolt és ringott, lehullott és halk jajokba fulladt, mint kint a fecskék keserves röpte a por és a halálra száradt táj fölött. Mély líra, halálos szomorúság, könnyes bánat és haldokló mosoly buggyant elő az énekből és míg a másik kettő újra tompa hallgatásba meredt, a harmadik, nyugatiasán öltözött, festett arcú lány tovább énekelt magának, a maga sorsáról és elhagyott, szegény életéről. 49. Ű z ének hirtelen megszakadt. A motorok zaján át is hallani lehetett gyors lovak lábdobogását. Egy bokros hely sötét foltjából, mint valami vad szittyasereg, apró mongol lovakon, hosszú ostorral hadonászva, fegyveres kínai katonák vágtattak elő. Az első döbbenetét jókedvre hangolta az élen haladó japán katona integetése: nem kellett félni a kínai utasoknak, hogy valami cirkáló gerillacsapat, a véreik, vérüket fogják ontani. A japán szolgálatba szegődött rablók egy útvédő szakasza cirkált erre: gyors lovaikra dobva a kantárt, versenyt vágtattak velük a földeken. A sötétarcú, rongyos fickók, mint az eleven ördögök száguldottak; a kis lovak száján kiloccsant a hab, bőrük átnedvesedett, de úgy ugrották át a széles árkot, mint a hópehely, ha egyik szakadéktól a másikig táncol valami könnyű szélben. Az autósok gázt adtak a gépnek, a szilaj legények lovaik oldalába vágták papucsos lábukat és őrült hajsza kerekedett. Mintha nem lenne halál és élet, kockázat és veszély, mintha csak az ö- rök játékkedv vad indulata habzana! A lovak az autók közé kerültek. Egy botlás, egy rossz mozdulat emberhalált okozhatott volna. De itt megszokták a veszélyt és a halált; az élet keserves mostohasága elvett minden derűs szórakozást: az ösztönök és az ö- rök ember szilaj jókedve így tombolták ki magukat. Egy kőbástya előtt, mely az út jobboldalán emelkedett ki a szán-
