A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
550 körüli fiúcskát: Matyi, te vagy a legnagyobb, beszélj te. Na, szólj mán! Matyi előállt. Elnyűtt, bő kabátját talán apjától, vagy bátyjától örökölte, mert az bizony nagyon leffegett rajta, és a bokájáig ért, de ez nem zavarta Matyit. Kihúzta magát, vigyázz-állásba pattant, és katonása mondta:- Jelentem alássan, nekünk most az a fontos feladatunk, hogy kikutassuk, merre jár a Mikulás. Mert december 6-a van ma. Otthon ennek a napnak a reggelén gyün a Mikulás, és hoz valami finomat a jóknak. Mink nagyon jók voltunk egész utazás alatt, csak a sveszter ordított folyton.- Ne árulkodj! — intette hátulról egy kislány.- Na jó, hát visszavonom. De ami igaz, az igaz. Teccik tudni, az úgy vót, hogy december 5-én indultunk, és éjjel utaztunk. Több kupéban voltunk szétosztva, mindenütt a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre, mert a sveszter nem lehetett minden kupéban egyszerre, csak szaladgált az egyikbül a másikba. Este be- gyütt hozzánk, és hozott mindenkinek egy kispárnát a feje alá, és jelezte, hogy aludni kell. Mikor kiment, mondom a gyerekeknek: Holnap reggel gyün a Mikulás, vegyük le a cipőnket, hogy beletehesse a cukrot. Levettük, és elaludtunk. Reggelre a cipők úgy össze-vissza gurultak, hogy nehezen találta meg ki-ki a magáét. Mind üres vót. A kicsik bőgtek, mert a Mikulás nem hozott semmit. Én vigasztaltam őket: Mit bőgtök, a Mikulás azér nem gyütt, mert nem tudott felugrani a robogó vonatra. Aszongya a Misi: Nyissuk ki az ablakot. A Mikulás majd be- hajigál nekünk diót, meg mogyorót. Nagyon nehéz volt a vonat ablakát kinyitni, de a Misinek sikerült. Úgy fújt be a szél, hogy csak no. Lestük, hogy mit fog bedobálni a Mikulás, de nem gyütt semmi. Csak a sveszter gyütt be a kupé ajtaján, és ordított: Kait! Kait! Olyan haragosan csukta be az ablakot, hogy még az üveg is remegett. Mi magyaráztuk a sveszternek, hogy a Mikulást várjuk, de ő nem értette. Mutogattuk neki a levetett cipőket, hogy majd oda teszi a Mikulás a cukrot. Ettől még dühösebb lett, és azt kiáltozta: Dumm, dumm! Mink tudjuk, hogy a katonáknak van dumdum lövedékük, és nagyon megijedtünk. A sveszter gyorsan felhúzta a kicsik lábára a cipőt. Nekünk meg a keze mozdulatával parancsolta, hogy vegyük fel a cipőinket. Fel is vettük. Nem gyütt sem a dumdumos katona, sem a Mikulás. Jelentem a néninek: már este van, már égnek a lámpák, és még mindig semmi. Mink azt szeretnénk tudni, hogy a Mikulás tán csak Magyar- országon jár? Vagy más országokba más napon gyün?- Ide is megérkezik majd a Mikulás, - bíztatta őket a tolmács. - Most felülünk az autóbuszra, kiutazunk a gyerekotthonba, és ott megtudjuk, hogy hozzátok mikor jön.- Jön! Jön! - visszhangozták a gyerekek, és sikongató örömmel kapaszkodtak fel az autóbuszra. A park fenyőfáinak sötét kúpjai közt barátságosan villant elő a gyermek- otthon fehér épülete. A nagy veranda üvegfalán át kisugárzott a villanyfény. Már kívülről látni lehetett a bent sorakozó, gondosan terített asztalokat, amelyek mellé nagy szeretettel várták a magyar kicsikéket. De a gyerekek mindebből semmit sem vettek észre. Ők csak a Mikulást keresték.
