A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
541 10. Átimádkozni az életet Az ima végcélja, hogy Istenben éljünk. Az ima folyamán, vagy az élet néhány kiváltságos pillanatában szórványosan előforduló kapcsolatok az Istennel lassanként behatolnak a mindennapi életbe, és állandó állapottá válhatnak. Ne ringassuk azonban magunkat ábrándokba. Az imának ez az állapota csak akkor válhat valóra, mikor már az összeszedett ség és béke bizonyos fokát elértük. 1. Sokan azt mondják, hogy nekik nem kell imádkozni, mert az élet az imájuk. Nagyon dicséretes, ha az ember élete ima. De azt kérdezem: hogyan imádkoznak, amikor imádkoznak. Mert ha imájuk csak szóbeli, és semmi más, akkor nagyon tévednek. Nem lehet Miatyánkokat mondani, mialatt az ember napi kötelességeit végzi. Nem lehet gépelni, vagy ügyfelekkel tárgyalni, s azalattt imákat mondani. így az életük nem imádság. Egyesek azt mondják, minden reggel felajánlják életüket, hogy az Isten fogadja el imaként. Ez jó, de ettől még a napjuk nem ima. Ha imájuk szentírási elmélkedés, vagy az élet revíziója, életük még nem ima, mert mialatt mással vannak elfoglalva, nem lehet egész nap elmélkedni, vagy önvizsgálatot tartani. Ha az illető imája rendszeres beszélgetés az Úrral, akkor lehet szó távoli hasonlóságról. Élete még nem ima, de minthogy két-három másodperc a- latt is tud imádkozni, röpimák formájában beleszőhet néhány pillanatnyi imát. Egyik pillanatban felemelheti szívét az Istenhez, és a következőben folytathatja a munkáját. De ha rendszeresen csendben, szavak nélkül, gondolatmentesen szokott imádkozni az érzelmek túlcsordulása nélkül, akkor lelke mélyén az Isten jelenlétében ösz- szeszedettséggel párosult béke alakulhatott ki. Ez sokkal tovább tarthat, mint a kimondottan imának szánt i- dő. Az a béke, amelyet az Isten jelenléte kísér, idővel megmaradhat, mint zenei háttér. Nem zavar, és nem igényel figyelmet. Nem foglalja le az értelmet, de eltölti, mint az élet mélyebb élménye, mint utánpótlási támaszpont, amely az ember képességeit erősíti. Érdekes, hogy akik külső tevékenység közepette kezdik ezt a belső összeszedettséget elérni, egyidejűleg érzik a magány szükségességét is, hogy külön szenteljenek bizonyos időt az Urnák. Ezzel oly általánosan találkoztam és a keresztény írók ezt a tényt annyira tanúsítják, hogy nagyon kételkedném,ha valaki azt állítaná:állandó öszeszedettséget érez anélkül,hogy a magány és az ima után vágyódnék. Ez a belső összeszedettség nemcsak az ima pillanataiban keletkezik. Az ember sokszor megérzi, mikor beszél valakivel, aki éli, mert bár nem szándékosan és nem is tudatosan, de sugározza. Érezni lehet belső kapcsolat idején, vagy az élet más pillanataiban. Olyan, mintha az életet belülről világítaná meg. Ez az összeszedettség órákig, sőt napokig eltarthat, aztán elmúlik. Az ember nem tulajdonaként birtokolja. Olyan, mint az Ur látogatása. Eljön, de még nincs egészen otthon. Hogy egészen otthon érezze magát, időt kell neki szentelni. Azért, a- míg nem éljük az imát, nem lehet az életet átimád kozni.
