A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
499 ba, mely már befolyt az ereibe és játszadozott az idegeivel. Az ágy csak suhant és csodálatosképpen sosem ütődött a falba. Aztán forogni kezdett a szoba, és elvesztette tájékozódóképességét. Valahol fenn lebegett a magasban és onnan súlytalanul, könnyedén zuhant lefelé. Ijedtében csöngetni akart az ápolónőnek, de a karjába olyan zsibbadtság költözött, hogy meg sem bírta mozdítani. Egy pillanatra elkábult és behúnyta a szemét. De a leeresztett szemhéj mögül is látta, hogy valami tarka mintás nagy függöny feszül eléje. A tekergő kacskaringók folyton mozognak, összevissza egymásba folynak, és lám, most mint óriás polipkarok kinyúlnak, átfonják és magukba nyelik a mozdulatlanság kelepcéjébe. Az idő megállt. A percek nem múltak. Elviselhetetlennek tűnt, hogy az idő nem megy előre, csak a kín növekszik, a kifogyhatatlan kín, mely rabul ejtette őt, és most marja, falja, porlasztja. Kiáltani kellene Istenhez. De hol az Isten? Nincs? Sötétség borult a lelkére és magába temette. Halk kopogás. Az asszony felrezzent. A kinyíló ajtóban egy pap jelent meg. A beteg biztosan tudta, hogy most nem hallucinál. Jól látta a pap alakjának körvonalait. Nem a kórházi lelkész. Magasabb, fiatalabb. Ismeretlen. Az illető kissé előre jött, aztán zavartan nézett körül. — Bocsánat, Frau Reschnert keresem. Ő hivatott. Talán más szobában van? A beteg kicserepesedett ajka nagy erőfeszítéssel mozdult: — A szembenlévőben. — Szíves elnézését kérem a tévedésért. Már menni akart, de feltűnt neki a beteg fakó arcán a tehetetlen szomorúság. Közelebb lépett. A nyomasztó, borús légkörben bátorítóan csendült a pap barátságos hangja: — Nem ismerjük egymást, de Krisztusban testvérek vagyunk. Ugye megengedi, hogy egy fohászt mondjak a gyógyulásáért? Az asszony ráemelte réveteg szemét. Tekintetük nem találkozott. A pap a mesz- szeségbe nézett, úgy, mintha a távolban valami láthatatlan valóságot szemlélne, mintha némán szólna valakihez. Hangtalanul mozgott az ajka. A szoba megtelt a jóakaratú lélek melegével. — Bízzunk az Istenben! —mondta egyszerre hangosan, mintha nemcsak az asz- szonyt buzdítaná, de önmagát is, sőt az e- gész világot. Bízzunk! — így mondta, többesszámban, mintha egyszerre ezer, meg ezer lelket ölelne át és valamennyivel együtt jajdulna Istenbe vetett bizalomért és hitének meggyőző erejével ide is varázsolná a bizalmat. Aztán keresztet rajzolt a levegőbe és kiment. A csöndben ott maradt a titokzatos Lélek jelenléte, a nagy Valaki, akiben bízni lehet. Az asszony ernyedt testét átjárta az e- rőt hozó friss lehelet és élesztette, táplálta, felvértezte. Istenem, — susogta — ugye meggyógyítasz? I Nem magamért kérem, de a családomért. Bízom Benned, Uram! Kimondhatatlanul jól esett neki, hogy végre ismét tudott imádkozni, és habár a seb kegyetlenül sajgott, a vigasz diadala a szívében ünnepelt, mintha Isten már megadta volna a visszatérő egészséget. Néhány hét múlva valóban gyógyulnak nyilvánították az orvosok és elhagyhatta a kórházat. Búcsúzáskor Dr. Bruckner fölényesen megjegyezte: — Na látja, nem volt érdemes nyafogni azért a kis metszésért, hiszen azzal gyógyítottam meg. Dr. Werner elégedetten megveregette az asszony vállát:
