A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
496 Kedves kollégámnak, Dr.Wernernek. Ő a maga belgyógyásza, kezelőorvosa. Nagy vitám volt vele. Mondtam neki, hogy mégegyszer meg szeretném operálni magát, hogy jól megkereshessem és kiküszöbölhessem a baj forrását. De nem engedte. Féltette. Nekem sem kellemes, hogy az ö elgondolásai szerint kell eljárnom. De látom, nem súlyos dolog ez. Már rendben is van. — Nagyon fáj, — nyöszörgőit az asz- szony. A sebész arcán türelmetlenség vonag- lott. Idegesítette, hogy a beteg panaszkodik, ahelyett, hogy értékelné, milyen ügyes és hasznos volt a metszés. Mérgében ráförmedt az ápolónőre: — Mit áll itt, mint a sóbálvány? Hintőport! Az ápolónő ijedten rászórta a beteg testére a hintőport. Ez hűsített, pillanatnyi enyhülést adott. Dr. Brucknek ridegen biccentett és kiment. Az asszony félájultan meredt maga elé. A testi fájdalmon kívül kínzó kétségek is gyötörték. Bruckner miért akarta őt mégegyszer megoperálni? Világos, hogy az első műtét nem sikerült. Előtte valamit elhallgatnak. Mit? Werner miért tiltakozott a második műtét ellen? Valóban azért, mert az ő ellenállóképessége ilyen csekély? Vagy mert az orvosok már tudják, hogy úgyis hiábavaló... Kegyetlen kérdőjel fúródott a szívébe: gyógyíthatatlan? Ezt egy sereg más kérdés követte: most mi lesz? folytatódni fognak a kínzó sebkezelések? Vagy máris a halál küszöbén áll? A folyosón csoszogó lépések hangzottak. Ez a kórházi lelkész - állapította meg magában Kertészné. — Talán bejön. A kórházlelkész beteges, fáradt öregember volt. Nehéz feladatot jelentett számára a gondjaira bízott több száz beteg. Elvből csak azokra szánt időt és erőt, akiknél valami fontos elintéznivalót vélt felfedezni. Kertésznéről tudta, hogy hívő. Műtét előtt meg is gyónt nála. Családi élete is rendes. Ide éppen csak be fog nézni. Bekopogott. — Laudetur...Hogy van? — kérdezte gépiesen. — Megvagyok. — Kívánja holnapra a szentáldozást? — Csak folyadékot vehetek magamhoz. — Ja úgy. Na, majd ha jobban lesz. Laudetur... Keze már a kilincs után nyúlt. Kertészné nem tartóztatta. Úgysem lenne képes megnyitni a szívét ennek a folyton siető, gépies embernek. Pedig éppen most lett volna szüksége a papra, hogy elmondhassa neki, mennyire fél a haláltól, de ugyanakkor az élettől is, mert a testét szenvedés marcangolja, és ő retteg a szenvedéstől. Imádkozni szeretne, de képtelen rá, mert nem tudja, mit is kérjen: életet, vagy halált? Meg aztán az Isten olyan furcsán messze van... Az ajtó kitárult. Belépett Dr. Werner, a belgyógyász. Szélesvállú, tagbaszakadt ember. A betegekre úgy hatott, mint egy nagy darab élő egészség, aki egyszersmind egészséget osztogató hatalom is. Leült a beteg á- gya mellé. Felöltötte legnyájasabb arcát. — Hogy vagyunk? Kicsit sápadtka. Sorolja fel a panaszait! — Doktor úr kérem, a kollégája, a doktor Bruckner megkínzott engem. Érzéstelenítés nélkül vágta a sebet. Tessék szíves lenni szólni neki, hogy ezt ne tegye többet. Túl gyönge vagyok ahhoz,hogy ilyesmit kibírjak. — Hja, a kedves kolléga... — mosolygott fölényesen a doktor, — ő sebész kérem. Ő ahhoz van szokva, hogy elaltatott emberek testében turkáljon. Az ébrenlévő beteggel nem tud kíméletes lenni. Na mutassa azt a
