A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
497 sebet. Szép. Ezt jól rendbehozta a kedves kolléga. Őrá most már nem Is lesz szükségünk. Kizárólag én fogom önt kezelni, kedves asszonyom. Lelkesedő hangon beszélt, mert az volt az elve, hogy a beteget fel kell villanyozni, kápráztató Ígéretekkel kecsegtetni, hogy minél derűsebb hangulatot keltsen benne és ezáltal fokozza a gyógyulásba vetett hitét. — Azonnal infúziót fogok adatni önnek. Teszünk bele sok vitamint, hogy felerősítsük. Az emberi szervezet csodálatos gépezet, kérem. Amint erőre kap, önmagától hegeszti a sebet, önmagától kitisztogatja. Természetesen teszünk az oldatba olyan gyógyszereket is, amelyek fokozzák ezt a tisztítási képességet. Hallott ön már az immunizálásról? Oh, az immunológiai Orvosi tudományunk jövőjének nagy reménysége! Azonnal intézkedem, hogy megkapja az infúziót. Az orvos azt várta, hogy az asszony szeme most majd hálásan ráragyog, de a beteg csak panaszkodott: — Már megint infúzió! Már megint azt a hosszú tűt fogják a karomba szúrni és azzal mozdulatlanul kell feküdni... — De drága asszonyom, — korholta szelíden az orvos, és nagyon ügyeit, hogy szemrehányó hangja békülékenyen csengjen, — csak nincs kifogása az infúzió ellen? Bevallók önnek valamit: én a betegeimet két kategóriába szoktam osztani. Az elsőbe tartoznak azok, akik bíznak az orvosi tudományban és minden erejüket megfeszítve, saját érdekükben igyekeznek közreműködni a kezelőorvosukkal. A másik kategóriába tartoznak a kétkedők, akik okosabbnak képzelik önmagukat, mint az orvosi tudományt. Önfejűek, mindenben gáncsolják az orvos jóa- karatú segítségét. A saját belátásuk szerint cselekszenek és ezzel tönkreteszik önmagukat. Kedves jó asszonyom, nagyon remélem, hogy ön az első kategóriába tartozik. Ugyebár kívánja az említett infúziót? Keresztesné mély irtózással igent bólintott. Dr. Werner győztes mosollyal kivonult. Az ápolónő behozta az infúziós készüléket, felszerelte és aztán magára hagyta a beteget. Plitty, plotty... cuppantak a csőben a lehulló csöppek. A beteg bágyadtan figyelte. Érezte, hogy a halántéka lázasan lüktet és ennek az ütemnek kergült gyorsasága furcsa ellentétben állt a lezuhanó csöppek e- gyenletes lassúságával. Élet-halál-harc — gondolta a beteg. Fürge léptek közeledtek a folyosón. Meleg hullám szökött az asszony szívére: Talán Gyöngyi, a kislányom! Az ajtó megnyílt. A résben megjelent a 12 éves kislány félénk, bájos arcocskája. A- mint megpillantotta anyját, nagy dióbarna szeme felcsillant. — Anyuci, csakhogy megtaláltalak. A régi szobádban kerestelek. Nem voltál ott. Úgy megijedtem. Hogy vagy? A kislány orrát megcsapta a dezinficiá- !ó szerek átható szaga. Az anya mozdulatlanul feküdt a karjába szúrt tűvel. Arcának halványsága még sötétebbnek tűntette fel a szemek alatt futó fekete karikákat. És anyu szeme nedves. Igen, könnyes... — Anyuci — remegett a kislány hangja. — Ülj le drágám. Gyöngyi rémületében csak a szék csücskére mert leülni és hallgatott. Szomorúan gondolt arra, mennyi reménységgel várta ő ezt a találkozást. Ma reggel ugyanis elhatározta, hogy elintézi a jó Istennel anyu gyógyulását, mégpedig úgy, hogy összes spórolt pénzét elküldi egy misszionáriusnak, aki valami furcsa nevű városban betegeket gon
