A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
447 hogy a lényegeset előhoznák. Mikor életünket a közösségben feltárjuk, az élet szeretete válik közössé, ez pedig részesedés az Isten szeretetében, és ezért ima. 3. A harmadik fejezetben a szentirási elmélkedést tárgyaltuk. Közösségi formája i- gen hasznos és az utolsó két évtizedben nagyon sokszor alkalmazták. Tágabb értelemben véve a misével kapcsolatos szentbeszéd is evangéliumi elmélkedés. A szentirási szakasz felolvasása után rendesen van egy kis csend egyéni meggondolás céljából. Ez az idő a misétől független alkalmakkor lehet néhány perc, akár egy ó- ra, vagy még több. Végül a közös megfontolás az egész ima éltető ereje. A meggondolásban azt dolgozzuk ki, amit a harmadik fejezetben mint az elmélkedés alapját állapítottunk meg: az evangéliumi szakaszt kapcsolatba hozzuk életünkkel, felismerünk hasonló helyzetet, mikor ugyanaz történt velünk, mint az elmélkedésnek alapul szolgáló szakaszban. Ebből két dolog következik: megértjük a szöveget, és fény vetődik életünkre. Mindenki hozzáadja a magáét, és ha jól megy, el lehet jutni oda, hogy már nemcsak egyéni gondolatok merülnek fel, nemcsak egymástól független monológok követik egymást, hanem közös reflexió fejlődik ki. Kiderül, hogy egyes meglátások mindegyikünkben közösen merülnek fel. A közösség mint egység gondolkodik. Ez az evangéliumi elmélkedés a meggondolások minőségétől függ. Ha azok csak személytelenek, az elmélkedésnek nincs sok haszna. Akkor csak szent írási reflexió a konkrét életre vonatkozás nélkül. A következőkben hasonlítsunk össze két reflexiót az irgalmas szamaritánusról szóló szakaszról, a- melyet ugyanaz a személy mond ugyanarról az élményéről: "Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd nagy hatással volt rám. Rájöttem, hogy érzéketlen lehetek a felebaráttal szemben. Felebarátaink szenvedését komolyan kell venni. Oly sok szenvedő ember van. Sokszor oly közel vannak hozzánk szenvedő emberek, mint amilyen közel volt a megtámadott ember a levitához és a szamaritánushoz. Mi pedig nem veszünk tudomást róla. Megállás nélkül tovább megyünk, mint a levita. Mással vagyunk elfoglalva. Mikor pedig rájövünk, hogy a másik szenved, el vagyunk foglalva, s ez megakadályozza, hogy segítsünk. Sőt még türelmetlenek is vagyunk velük szemben. Igaz, hogy jogunk van a magunk é- letét élni, de vannak pillanatok, mikor szívünk beállítottsága nyilatkozik meg." A másik megnyilatkozási mód ilyen lehetne: "Három napja egész családommal el a- kartunk menni otthonról szórakozni egy barátomhoz. Éppen mikor indulni akartunk, szólt a csengő. Egy elég messze lakó régi munkatársam volt, aki időnként el szokott jönni, hogy elmondja nehézségeit. Egyedül él, nincs senkije, ezért bár eléggé terhes, meg szoktam hallgatni. Beszélgetni akart. Én megmondtam neki, hogy el kell mennünk, ő azonban erősködött, kö- nyörgött, és majdnem biztos voltam, hogy öngyilkos akar lenni. Kellemetlenül éreztem magam. Ő nagyon keserves lelkiállapotban volt, nekünk viszont mennünk kellett, barátaink vártak. Annyira ideges lettem, hogy szembetűnően türelmetlenül bántam vele, és elküldtem. Azt gondoltam magamban, hogy jogom van barátaimhoz menni. Most az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd alapján inkább a levita, mint a szamaritánus helyében érzem magam." Mindkét megnyilatkozás ugyanarra a konkrét eseményre vonatkozik. Míg az első csak általánosságokat mond vele kapcsolatban, a másik megosztja a közösséggel, amit megélt. Az első nem tárja fel az eseményt, hallgatói nem érthetik meg, hogy valójában mi történt; a másik életet közöl. Nem arról van szó, hogy az egyik bűnösként Tűnjön fel a többiek előtt, hanem hogy önmagáról közöljön valamit, jót vagy rosszat. Fontos, hogy a többiek is valami konkrét eseményt vagy élményt hozzanak elő, és ne csak konkrét élményeiket irányító normákat. Ezért a közösen végzett evangéliumi el-
