A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
393 hiszem és mondom ”Ámen”-emet neked, hűséges Föld, Isten lábának zsámolya, ahol már több mint félszázadot láttam, tapasztaltam, éltem a teremtésből és a teremtés erezete között futkosó történelemből: otthon voltam, Föld, kérges talajodon, hiszen otthon vagyok Alkotód, a dolgos Isten tenyerén! De immár szólít a hívás s boldog mosoly felel bennem a hívásra: készen vagyok az újabb útra, a teljesebb létre, vidámabb és könnyebb lépdelésre. Halál, ajtódon át Teremtő-Istenem színe elé készül immár őszbecsavarodott levélke-életem. Ám ebben a napfényes, kékegű, őszi-színes zuhatagban hadd vallom meg az ősz halk susogású szellőjének hangán, hogy milyen jó volt élni! Hadd suttogom köszönetemet a források Forrásának, Az Örök Mosoly, Tevékenység, Áldás, Bäte és Csend Istenének, hogy születni jó, lenni jó, érezni jó, örülni jó, szenvedni jó, észlelni, érteni, kétségek, harcok és félelmek között élni jó s jó ráhajolni arra a Kézre, mely átvezet a Változások Világából a Változhatatlan Öröklétbe. Előlegezett haldokló-sóhaj Mindegy már, Te tudod jobban, hogy mi a jobb. Élet? Halál? Ha élnem kell s akarod, ez a jobb, s ha halnom s akarod, ez. Rád bízom én magamat, Te tudod, mi a jobb! Csak Te maradj meg, Te, nekem, életem, Isten. Á halálban is Istenem, csak Te maradj meg nekem, életem, Isten. Mi lesz akkor, ha ’’tovább nincs” — int: az agy nem gondol, az érzések szakadoznak,
