A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
394 merül a világ, csak a megfeszített test agonizál? ”Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?” Add hangod a hangomhoz, Jézus , az agonizáló gyötrődésben! Lépj közelembe, Isten Báránya, aki elveszed a világ vétkét s vele az enyém is. Légy mellettem, Jézus, Istenfia, Megváltó. Rajongásom, vágyam, keresésem, érzésem, értésem, reményem, a hitem SZEMÉLYE, te vagy a kezdet, a tovább és a végső teljesség! Te nyújtsd kezedet (könyörögve kérlek), ha a haldoklás keresztjére feszítve — e világtól egyre messzebb — a Te Országod hívja cserepes ajkam. Jézus, Jézus, Istenfia, Jézus, Te vezess, hisz Te vagy a lépcső az Isteni Házhoz! Végigimádkoztam az életemet Végigimádkoztam az életemet. Bűnös, kis énem! Magamnak éltem és mégis, mindig magam ellen, mert Te felülről, köröskörül, előttem, mögöttem figyelmeztettél, hogy kis énem nem elég, - nemcsak Neked, de magamnak sem. így hát végre is bevallottam magamnak, Neked és az egész világnak (bárcsak fűszálak hallották vallomásomat), hogy igen, igazad van, az ember arra születik, hogy míg él, vándorol, meghal, - mindeközött elrendezi magát abban a Végtelenben, aki Te vagy, Isten! Nem zsarnok-isten,nem büntető-isten, nem parancsokat-osztogató-isten, nem bosszúálló-isten, de Isten: Ős-Szülő, aki életet adtál ennek a köröttemzsongó világnak s benne nekem is, és íme, tudsz rólam, s tudni akarod, hogy mit is végeztem
