A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

390

Épp ezért a hálaadást nem lehet úgy felfogni, mint további vagy végső alkalmat arra, hogy javítsuk lelki dispozíci- ónkat ez idő alatt s így növeljük a szentáldozás hatását, a szentségi kegyelmet lelkűnkben.

De ha ez így van, akkor úgy látszik, csakugyan joggal kérdezheljük, van-e egyáltalán értelme a hálaadásnak és ha van, — s ez számunkra kétségtelen - akkor mi az értelme?

Abból a tényből kell kiindulnunk, és ez P. Rahnernek egyik nagyon mély fejtegetése, hogy a Liturgia tulajdonképpen a mi életünk odaszentelésének konkrét kifejezése. Az életünket nem szabad elválasztanunk az oltártól, bár életünk az ő problémával és kérdőjeleivel, nehézségeivel és aggodalmaival, felemelő és leverő pillanataival, soféle- ségeivel és áthatolhatatlanságaival a Liturgiában elvontan, hideg és száraz formalitásokban, merev és kimért ceremóniákban jelenik meg. De hogy az a mi életünk konkrét megszentelésévé váljék, számunkra kikerülhetetlen, hogy valami közbülső zónát teremtsünk a hieratikus, tárgyilagos Liturgia és a brutális élet között, melyben a két ó- riás találkozik; melyben az ember személyes imában belemeríti a földi létnek anyagi mivoltát egy égies áldozatnak szellemiségébe, a szentmisébe.

Ebben a perspektívában a hálaadás a miseáldozat bevégeztével nem más mint egy személyes erőfeszítés, melyben mi, megszentelődve Krisztus áldozatában, felkészülünk a napi élet konkrét áldozataira. Ezért a szentmisét és a szentáldozást követő hálaadást nem lehet lehatárolnunk és korlátoznunk a hálaadásra, ahogy azt a szó: hálaadás magával hozná, hanem sokkal inkább át kell vinnünk Isten kegyelmével való személyes közreműködés által a mi objektív megszentelődésünkbe, mely a szentmiseáldozatban és a mi konkrét életünkben valósul meg. Más szavakkal: a szentáldozás utáni hálaadásban egyszerűen tovább kell élnünk azt a lelkimagatartást, azt az érzületet és akarást, azokat a szent vonzalmakat, melyeket a szentmiseáldozat bennünk létrehozott, de úgy, hogy most azokat a mi mindennapi konkrét életünkre vonatkoztatjuk. Ezzel persze nem azt a- kaijuk tanácsolni, szorítsuk hálaadásunkat szűk keretek közé. Éppen ellenkezőleg, mindaz ami szívünket mozgatja, elménket foglalkoztatja: aggodalmaink, reményeink, kívánságaink, félelmeink, örömeink és fájdalmaink, mindez helyet találhat és kell is, hogy helyet találjon abban, de ne felejtsük egy pillanatra sem, hogy mindez mintegy építőköve legyen annak, amit a szentmise kifejez.

Mert a szentmisében mi nem kapjuk meg az Isten ajándékát passzíve (szenvedőlegesen), hanem tevékenyen veszünk részt Krisztus áldozatának bemutatásában. Igen, mi a szentmisében Vele mondjuk ki hálánkat a teremtésért és megváltásért: mi benne személyes ’’igenünket” mondjuk hozzá az Ur Jézus ’’igenjéhez”, melyet ő saját halálára kimondott; a szentmisében hittel, reménnyel, szeretettel hozzájárulunk ennek a világnak átalakításához, mely akkor kezdődött meg, a- mikor az Ur meghalt a keresztfán és föltámadt; a szentmisében szabadon és készséges önodaadással belépünk az Ur mindent legyőző szeretetébe, mely