A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

391

minden embert egyesíteni akar az ő misztikus testébe; a szentmisében mi megújítjuk akaratunkat és hozzátapa- dásunkat a kereszthez és Krisztus halálához, mint életünk vezérlő és legfőbb törvényéhez; a szentmisében várakozással és bizalommal vetünk tekintetet a jövőre, mely meghozza az Ő utolsó eljövetelét; a szentmisében elfogadjuk és aláírjuk az Uj Szövetséget, melyet Isten Szent Fiának vérében kötött meg velünk; a szentmisében kiszolgáltatjuk magunkat, emlékezve Krisztus kínszenvedéséről és haláláról, saját gyengeségeinknek, nyomorúságainknak, annak a ténynek, hogy mi is halálra vagyunk szánva, hogy megkísértettek és lesújtottak vagyunk, oly külső megnyilvánulásoknak, melyekben Isten hatalma és kegyelme működik bennünk.

Mindez, amit így teszünk a szentmisében, mégsem szakad meg egyszerre azzal, hogy a szentmise véget ért. Hiszen a szentáldozat bemutatása természeténél fogva egy olyan szellemi tevékenység, mely lelkűnkben tovább rezeg, tovább folytatódik és mint utóhang megmarad bennünk s ezért szükségképp szembetalálja magát a mi konkrét életünkkel, hogy aztán áttegyük, - ha szabad így mondanunk, — egzisztenciánk nyelvére. És éppen ez az, ami háaadásunk lényege, amire az való, amit alatta megvalósítani akarunk. A szakadékot, mely a Liturgia és az élet között fennáll, így áthidaltuk: a szentmiseáldozat ekként beleszövődik az életünkbe, vele összeforr s életünket egyetlen áldozattá teszi Isten folytonos megdicsőítésére a mi Urunk, Jézus Krisztus által.

Éppen ezért hálaadásunk jósága

nem attól függ, milyen hosszan végezzük, hanem attól, mennyi személyes e- rőfeszítést és mily mélységet viszünk abba bele. Természetesen egy huzamosabb hálaadásnak van befolyása az u- tóbbira: egy hosszabb hálaadás alatt több erőt tudunk bevinni abba és inkább elmélyíthetjük, mint egy futtában végzett pár perces hálaadás alatt. Azért általában véve azt mondhatjuk, hogy a hálaadás hosszúsága annyi legyen, mint amennyi szükséges, hogy a szentmisében való részvételünket mintegy befejezze, éspedig amily tökéletesen ez csak megtörténhet saját konkrét életünk vonatkozásában. Szent Ignác Lelkigyakorlatoskönyvé- nek negyedik kiegészítő utasításában az első héthez azt mondja: ’’Abban a pontban, melyben megtaláltam azt, a- mit akarok, a továbbhaladás nyugtalansága nélkül időzzem addig, amíg magamnak eleget nem teszek” (76) azaz, amíg benne lelki táplálékot találok. Bizonyos szempontból itt is ugyanezt monhatjuk. Minthogy a hálaadás egy szubjektív kifejezése egy objektív valóságnak, a szentségi történésnek, hálaadásunk nem lehet valami új lelki folyamat, hanem szubjektív megvalósulása és folytatása ennek a szentségi tevékenységnek akkor, amikor ez a tevékenység, a szentmiseáldozat bemutatása, megszűnt. így tehát mikor mi ’’eleget tettünk magunknak” a szentségi ténykedés tekintetében, mely véget ért a szentmisével; amikor mi elfogadtuk azt, ami jelben és valójában a szentmisében létrejött úgy, hogy azt már átvittük saját konkrét életünkbe, akkor hálaadásunknak is vége van: kimehetünk az életbe, a napi gondok és feladatok