A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
389 lyet rögtön a szentáldozaz bemutatása után végzünk. Mindenekelőtt felmerülhet bennünk az a kérdés, van-e egyáltalán jelentése és értelme? Hiszen maga a szentmise hálaadás volt — maga a név: Eukarisztia világosan jelzi ezt, — és méghozzá a legjobb hálaadás, amit csak elképzelhetünk. Éppen ezért, a- mit előző cikkünkben mondottunk, ugyanazt mondhatjuk a hálaadásról is: minél tökéletesebben mutatjuk be a szentmiseáldozatot, annál tökéletesebb hálaadásunk is, mely elővételezi a szentáldozásban kapott isteni ajándékért mondandó köszönetét is. A hálaadás azután azért sem látszik, legalább is első pillanatra, szükségesnek, hanem egyenesen feleslegesnek, mert a régebbi általános véleménnyel szemben Karl Rahner S.J., a legnagyobb ma élő hittudósnak és vele együtt más teológusoknak a véleménye szerint az Ur Jézus jelenléte a vétel pillanatában megszűnik. Mert a szentségi jel, mely az áldozásban a kegyelmet közvetíti, nem maga Krisztus jelenléte, mint az Oltáriszentségben, - különben az oltárszekrényhez való közelítés egyúttal szentségi hatást hozna bennünk létre, ami pedig nem történik meg, — hanem a szentségi jelnek a vétele, az e- vés-ivás. Krisztus jelenlétének a feltétele az Eukarisztiában ui. nem az elfogyasztott kenyérnek és bornak megmaradása az átváltozott lényeggel, hanem maga a konszekrált kenyér és bor mint étel és ital teljes emberi értelmezésben. ”Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital” (Ján. 6,55), mondja az Ur; ám senki sem tekinti többé még megehető tápláléknak vagy még megiható italnak azt a kenyeret és bort, melyet már megettünk ill. megittunk, jóllehet tápláló értékük egy darabig meg is marad a gyomorban. Hiszen közhasználatban csak azt a kenyeret nevezzük tápláléknak, azt a bort italnak, mely még megehető, melyet még nem vettünk magunkhoz, míg az ételt, mely már a gyomorba jutott, nem nevezzük ehető tápláléknak, bár még meglehet a tápértéke. Éppúgy arról, a- ki magához vett egy ételt, de azt rögtön kiadta, azt mondjuk, ’’megette”. Ha tehát az Ur Jézus evésről, ivás- ról beszél szent testével, vérével kapcsolatban, nyilvánvalóan a megevést, a megivást érti alatta, eltekintve attól, vajon megemésztettük-e azt. Éppen e- zért azzal, hogy az eukarisztikus ételt ’’megettük”, azaz lenyeltük, megszűnik közönséges értelemben vett étel, ital lenni és ezért megszűnik az Ur Jézus jelenléte is, mégha ennek pillanatát nem is tudjuk és nem is fontos meghatározni. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy az Ur Jézus az evés pillanatában lép lelkűnkbe, lelkűnkbe száll éspedig megjelenik ott a szentségi vétel alapján teljesebb, elmélyültebb és a kegyelem által tevékeny módon. Ami viszont azt jelenti, hogy egész szentáldozásunk hatása a magunkhoz vétel pillanatára van korlátozva és arra összpontosul. Mindebből pedig az következik: a szentáldozást követő hálaadás nem jelentheti azt, imádnunk kell abennünk jelenlévő Urat, vagy hálát kell adnunk addig, míg a szent szpeciesek, mint a régi tanítás vélte, tartanak, mintegy azt képzelve magunkról, hogy tán 8-10 percig is élő tabemákulumok vagyunk.
