A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-08-01 / 8. szám

378

magamból is ki kellene tépnem! Ez nem csak esküvői emlék, templomot, öreg papunkat, misét, régi ministráns- ruhát, az Istent jelenti nekem! — kiáltotta akkor. - Mit tettél velünk. Isten? Mások eltüntettek, fiók mélyére dugtak, letagadtak, mégis bennünket versz? Mit ártottunk neked? - mondogatja most is. Kel, fekszik, forog, felugrik, az emlékezés felkavarja.

Ezután jelentkezett a lehetetlen bőrbaj. Szörnyülködve, szánakozva jöttek a látogatók. Fölényes tanácsokat adtak, unták panaszait. - Rajtam már az Isten sem segít! — fakadt ki keserűen. Megrótták érte. Ugyan, még- hogy Isten, a mai világban? Nevetséges. Úgy látszik, nagyon megviseltek az idegei, nem ártana, ha ideggyógyászhoz is elmenne. Később már csak a feleségével beszéltek, látta a konyhaablakon át, hogy arra nézegetnek, fejüket csóválják. Az asszony sírt. Kórházba, temetőbe járt, hozta-vitte a kis u- nokát, főzött, takarított, ingeit mosta, az ágyneműt naponta cserélte. Egy napon megkérte, jönne ki a nyári konyhába. A szobát rendbe kell tennie, nagytakarítást rendez, a por, a felfordulás csak ártana arcának. Este, amikor végzett, nem hívta be. A reggelit a nyári konyhába hozta, megkérdezte, hogy aludt? Többé erről nem beszéltek, itt maradt a nyári konyhában e- gyedül. Senki más nem volt vele, csak az Isten, de az Isten hallgatott. Átkozta születése napját, hívta a halált, vádolta az Istent. A panasz, az átok elfogyott, maradt a néma keserűség, mint Kócos kutyája a küszöbön elkergethe- tet lenül.

Egy álmatlan éjszakán úgy érezte,

vége. Eddig akart: egészséget, munkát, boldogabb életet, hogy majd mindent újra rendbehoz. - Nem kérek többé semmit! Isten, megadom magamat! Legyen meg a te akaratod! — Amíg hajszolta fáradt agyában a gondolatokat, elaludt. Zavaros álma volt. Sötét börtönben a nyirkos falakat sokszor körbejárta, ajtót seholsem talált. Végre nagyon magasan, egy rácsos ablakon át, szürkén, alig észrevehetőn derengett a hajnal. Megnyugodott.

Hihetetlen, mesébe illik, ami e- gyik napról a másikra történt. Betegsége gyorsan, váratlanul, érthetetlenül, ahogy jött, elmúlt. Az üzemben jó hírrel fogadták. Vidéken új részleg épült, rágondoltak, vezető beosztás gyönyörű lakással. Itthon megbeszélték. Lányuk mankóval, de már járt. Levelet írt a férjének. Megírta, hogy átadnák nekik a házat. Felesége sokáig kerülte tekintetét. Egy este elsírta magát. Szégyenlem a nyárikonyhát — mondta. Ne sírj - felelte - én rekesztettem ki magamat. Eszünket vette a boldogtalanság. Felejtsük el.

Tavaszodott, fákat metszett, áso- gatta a kertet. Kamrából hozta az ásót, benézett a nyárikonyha ablakán. Megállt, lehajtotta a fejét. — Itt laktunk ketten, az Isten meg én. Hallgatott, de olyan közel volt, mint még soha.

Vacsorázni hívták. Az asztalnál lánya, veje, unokája meg ők, a feleségével. Tányérja mellett boríték az üzemből.

— Azt írják, a napokban megtörténik az átadás, rövidesen költözünk. — Feleségére nézett. — Elég fiatalok vagyunk, új életet kezdünk. Még egy gyereket is felnevelhetünk.