A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
34 folytatott megbeszéléseknek. 1950-ben az állam feloszlatta a szerzetesrendeket, államosította a szerzetesi iskolákat és a szerzetespapok legnagyobb részétől megvonta a működési emgedélyt. Jelenleg csak a bencések, ferencesek, piaristák és a Miasszonyunkról nevezett iskolanővérek rendje működhetik, mégpedig kb. 60-ra korlátozott létszámmal, kizárólag a rendenként meghagyott 2-2 katolikus gimnázium fenntartására. A működési engedéllyel nem rendelkező volt szerzetesek egy része mint sekrestyés, kántor, egyházi pénzbeszedő, plébániai adminisztrációs munkaerő, háztartási alkalmazott áll az egyház szolgálatában. Sokan mentek külföldre vagy választottak világi foglalkozást. Még többen élnek az egyház, ill. az egyház és állam által közösen fenntartott öregotthonokban. Az 1950-ben még 10,000 létszámot kitevő magyar szerzetesség jelentős része azonban már kihalt. Nyilvánvaló tehát: új lehetőségeket kell keresni, hogy a pasztoráció fennakadás nélkül mehessen tovább. Úgy látszik azonban, hogy a jelenleg papok által végzett pasztorációs munkát vagy annak egy részét világi híveknek Magyar- országon nem lehet átadni — bár ez nem lenne új jelenség. A magyar katolikus sajtó mostanában sokat hivatkozik arra, hogy a XVI-XVII. században, amikor az ország területének nagy része a török félhold uralma alatt volt, jórészt világi hívek, ún. licentiátusok látták el a lelkipásztori munkát. És mégis, a Nyugaton már jelentős diakonátus bevezetéséről Magyarországon eddig csak elutasító határozatokat hoztak. A világiak megfelelő szerephez juttatásában a magyar egyház eléggé lemaradt. A jelenleg nyitva álló lehetőségeket nemcsak az állam, hanem belső nehézségek is elzárják: a még mindig uralkodó klerikális hagyományok mindmáig meggátolták, hogy világiakat a megfelelő egyházi szolgálatba bevonjanak. Lelkipásztorkodás Az egyházpolitikai események a plébániai lelkipásztori keretet érintetlenül hagyták. Jelenleg kerek 2300 plébánián és lelkészségen folyik a mintegy 6 és fél millió hívő lelki gondozása. A magyar egyház lelkipásztori megújulására kedvezőleg hatott, hogy az első részleges megegyezés a Vatikán és a magyar állam között éppen a II. Vatikáni zsinat ideje alatt történt. A kerek egy évtizedes elzártság után, a zsinat alatt, a főpásztorok nagy része ellátogathatott az egyház központjába, megismerkedhetett a világegyház vezető testületével és benyomásokat szerezhetett a többi országban folyó megújulásról. A magyar viszonyok ugyan nem adtak lehetőséget nagyszabású egyházi aggiornamentó-ra, de bizonyos szellemi áramlás indult meg és szerényebb keretekben a liturgikus reformot is végrehajtották. A püspöki kar 1966-ban úgy döntött, hogy nem tartanak egyházmegyei és nemzeti zsinatot, mint a nyugati egyházak, hanem megvárják az egyházi törvénykönyv, a Codex luris Canonici revízióját, s majd a zsinat szellemében átdolgozott új egyházi törvénykönyv határozatait vezetik be. Esztergomi érseki kinevezését követően 1976 februárjában Lékai László a Magyar Távirati Iroda munkatársának adott interjújában négy fontos lelkipász
