A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

32

nyatlás irányában halad, nem ezek a váltók irányítják döntő módon.

Az évszázados építőmunkával létrehozott intézmények háború utáni kiesése súlyos veszteséget jelentett — de ennél nagyobb probléma, hogy sem a vezetőknek, sem a híveknek nem volt világos elképzelésük arról, miként kell tovább folytatniok az egyházi életet, miután az egykori életkeretek megszűntek. A magyar egyház élő, de tanácstalan, dezorientált volt. És arra sem volt lehetősége, hogy problémáit a nyilvánosság elé tárja és a világosságot és megoldást közösségileg keresse.

Az egyházban a tanácstalanság saját tennivalóit illetően; az állam részéről pedig a politikai hasznosság elvének érvényesítése — ezek az okok, melyekre a magyar egyház mai problémáit leginkább vissza lehet vezetni s melyek leginkább gátolják, hogy a magyar egyház megcsonkított fája a belső életerőnek megfelelő új virágzásnak indulhasson.

Nézzük meg most néhány kiragadott témán — a személyi problémákat, a lelkipásztori elgondolásokat, a hitélet konkrét formáját és az evangelizáció lehetőségeit elemezve — milyen irányba mutat az új egyházi kibontakozás.

Személyi kérdések

A püspökök kinevezése Magyarországon különös egyházpolitikai jelentőséget kapott. A kormány ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház és az állam közötti nyitott kérdések rendezésénél mindenekelőtt a személyi kérdéseket oldják meg. A Szentszék ezt a számára egyedül nyitvahagyott egyházpolitikai utat azzal a meggondolással járja, hogy Magyarországon és sok más szocialista országban is a korlátozott lehetőségek között a leglényegesebb; püspökök állítása, hogy a hívek gondozása biztosítva legyen. A magyar állam egyházpolitikai gyakorlatának sarkalatos tétele, hogy új püspökök kinevezése, a már működők áthelyezése és egy egész sor más fontosabb egyházi hivatal betöltése csak az állam előzetes hozzájárulásával történhet. A Rómától függő intézkedéseket tehát a Szentszék és a magyar kormány közötti tárgyalásoknak és megegyezésnek kell megelőznie. Az állam előzetes hozzájárulásának követelménye azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a kinevezett püspök az állam lekötelezettje.

A Szentszéknél is, de különösen Magyarországon azt az időpontot jelölték meg a magyar hierarchia teljes helyreállításának, amikor 1976-ban VI. Pál pápa Lékai Lászlót esztergomi érsekké és Magyarország prímásává nevezte ki. Lékai nehéz örökséget kapott: az egymástól eléggé elszigetelten kormányzó püspökökből korszerű vezetői testületet kellett szerveznie. Az azóta szerzett tapasztalatok megmutatták, hogy ez az adott körülmények között rendkívül nehéz, majdnem reménytelen. Belátása beszűkítette a bíboros-prímás lehetőségét és készségét, hogy püspöktársait bekapcsolja az információs és döntési folyamatokba, egyúttal azonban erősítette benne a kívánságot, hogy minél több olyan személy kerüljön a püspöki karba, akivel könnyen tud együtt dolgozni. Jól informált körök úgy tudják, hogy ily irányú kívánságát Róma az újabb püspökkinevezéseknél is