A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
282 dukolt előre a vízpart felé. Útközben gömbölyűre koptatott kövek, mint fehérre lúgozott fejek és törzsek hevertek útjában. — Látja, mint az ott, az is egy sóbaba. Amikor a kislány a parthoz ért, megragadta a hatalmas tenger titokzatos mélysége. Körülötte minden hófehér, a nap csak most kezdi ontani sugarait. A fények végigsiklottak a tenger színén. A lányka kapkodott a futó fény után, de mindegyik kisiklott markából. Azután már csak mozdulatlanul állt és nézett, mint akit megbabonáztak. Egyszer csak megrázkódott és rákiáltott a tengerre: — Mondd csak, ki vagy te? — Én vagyok a tenger! — És mi az, hogy tenger? — Az, aki én vagyok! — zúgott végtelen morajlással. — Nem értem, de szeretném érteni. Mondd, mit csináljak? — motyogta a lány. — Érints meg és megtapasztalod! Erre a kis kíváncsi nekibátorodott. Levetette cipőjét, először csak egy lépést tett, aután egész közel ment a parthoz. Kis ideig habozott, majd könnyedén belépett a selymes, puha vízba. Nagyon érdekesnek találta, megérezte a víz lágy, selymes símogatását. Azután hirtelen visszakapta a lábát, mert úgy látta, mintha eltűnt volna a tengerben. — Mit csináltál tenger? Hová lettek az ujjaim? A tenger türelmetlenül válaszolt: — Mit kérdezel annyit? Hozz egy kis áldozatot, ha annyira meg akarsz ismerni! Vagy nem ezt akartad? A kislány most nem volt egészen biztos önmagában:- Igaz, igaz, de nem így gondoltam... Hirtelen azonban ismét ellenállhatatlanul megragadta a mérhetetlen mélység különös bűvölete. Elszántan haladt befelé a vízben. És amint ment, mindjobban átkarolta a tenger. Tépte, szaggatta és érezte, hogy minden lépésnél elveszít önmagából egy kis darabot. Minél jobban átfogta őt az erős tenger, annál inkább érezte, hogy kisebbed ik, hogy könnyűvé és boldoggá válik. Ezzel a furcsa boldogságérzéssel még inkább fokozódott benne a megértés vágya. Már sejtett valamit, de még mindig nem tudta igazán, ki is ez az őt átkaroló, simogató, örömet ígérő tenger. Ezért újból felkiáltott: — Ki vagy te, tenger? És ekkor egy nagy hullám csapott át rajta. A lányka eltűnt, feloldódott a hullámokban. Tudata azonban élesen és tisztán értette a most már rajta is átremegő választ: — Én vagyok, aki vagyok. Ezt a kiáltást hallja ki ma is a nép a süvöltő szélből, a tenger furcsán é- neklő morajából.- Ez a só-baba hangja... Az anya már rég elment pancsoló gyermekeivel, talán meg is köszöntem neki a mesét. ♦ Tovább állok a parton egyedül a sós, párás levegőben. Az ég felhője ösz- szeolvad a tenger szürkéjével. Mintha magam is benne állnék az átfogó, elragadó Mindenségben...
